Magamról

Miután anyám vett egy Idegen szavak és kifejezések szótárát, mert nem értette meg apám szerelmes leveleit, szüleim 1992 decemberében egybekeltek. Apám, Csabai Tamás, francia-történelem szakos tanár, most műfordítóként dolgozik. Anyám, Izinger Edit, védőnő.
Amikor 1993. október 11-én megszülettem (türelmetlenül, hiszen valójában szentestére (!) voltam kiírva), a nővér megkérdezte édesanyámat, mi legyen a gyerek neve. Azóta is így van, minden kérdésben, hát akkor sem volt másképp: anyám apámhoz küldte a szerencsétlen nővért, hogy inkább kérdezze meg tőle. Akkor még szerencsére nem volt még elfajulva annyira (e tekintetben) a helyzet, és apám nem küldte vissza a nővért anyámhoz. „Máté”-nak keresztelt el, s mint később megtudtam, ilyen névről előtte szó sem volt.
Sajnos csecsemőkoromból nem maradt fenn semmi érdekes emlék azokról a hónapokról, legfeljebb csak az a néhány fénykép, amely az inkubátorban készült rólam, s melyeken még mindig nem tudjuk biztosan, melyik vagyok én, s melyik a körülöttem lévő játékfigurák. Oh, és még valami. Édesanyám kutyája, amely körülszaglászott, és elfintorodva továbbment: „Túl kis falat” – gondolta.

Talán kicsit érdekesebb lenne arról olvasni, hogy egy asszonynak volt három fia és azok közül én vagyok a legkisebb, aki aztán legyőzi a egy-kettő-három... rengetegfejű sárkányt. Nem így van. Öt testvér közül én vagyok a legidősebb, és szeretek nagy családban élni. Tudom, hogy ötünk közül mindannyian képesek leszünk egy-egy sárkányfejet sikerrel lekaszabolni és aztán boldogan élni, míg meg nem halunk a magunk királykisasszonyával (és a húgom esetében a királyfival).
Az irodalom mindig is kedvenceim közé tartozott. Amint megtanultam olvasni, nekiültem A Pál utcai fiúknak, elvarázsolt Winnetou és együtt szeltem a Csendes-óceánt Vernével. Hamar észrevettem, hogy jól serceg kezemben a toll, bár ekkor még nem írtam szépirodalmat. Első novelláimra tizenöt éves koromig kellett várni, majd megszülettek az első versek is. Nem tartom magam különös tehetségnek, a vers egyszerűen csak lélegzet néhányak számára. Nem eszköz a hírnévhez, hanem eszköz az élethez, kinyújtott kar a szépség felé és menedék.

Száz és száz tájak, de egy az ember,
Csak állj, nézd, hogy kél a nyugati szél.
Száz és száz érzés, de egy a Mester,
Ahogy a Nap horizonton alél.
(Ballagó fák, részlet)

Középiskolai tanulmányaimat a veszprémi Vetési Albert Gimnáziumban végzem. Kezdetben zeneszerzéssel is kísérleteztem, valamint zongorán és gitáron kezdtem játszani. Valószínűleg soha nem leszek profi vagy hivatásos zenész, de olyan részévé vált az életemnek, amit nem tudnék már elhagyni. Sokszor énekeltem nyilvánosan, leginkább zongorával kísérve magamat, és nyilvánvalóvá vált, hogy érdemes énektanárnál folytatnom.
2011-ben két novellám és egy versem jelent meg a Vetési Albert Gimnázium Íródeákok c. antológiájában, ugyanebben az évben jelent meg később Aranytollal jutalmazott újságcikkem a Naplóban. Úgy érzem, végre révbe értem, és végleg az újságírás mellett dönthetek, aminek ez a blog is - remélem hiteles - bizonysága.