Ébressz fel

Azt hittem, hogy vége lehet. Hogy ki lehet úgyis szállni,
hogy megkezdett életem öntöm a mennyei báli
terem padlójára, mintha
történet lennék, ahol elfogyott a tinta:
a vágy, a cél, az akarat.
Köszönöm, Uram, hogy nem hagytam magamat.
Köszönöm a szeretetet, hogy kerülőúton
jutottam el hozzá, és hogy lelkem-húsom
végül egyben maradt.
Köszönöm, Uram, a madarakat,
hogy elszállnak, hogy van hova.
És legyen bármily romlott, ostoba
minden, elszállhatok majd, ha fáj és szúr és ég.
De köszönöm, hogy most maradok. A medenceműtét,
a saroktörés, tizenhat hiányzó fogam,
a nyílt törés, a zúgó fül, a kristályosan
világos igazság, hogy összetörhetek, hiába
képzeltem mást - végül nem ölt meg semmi, csak a hála,
és megszülettem rögtön újra. Uram, te vagy ebben?
Szép ez az új élet, egészen belédszerettem.
Köszönöm a szerelmeket, az apró pillanatokat,
és a nagyot, hogy kínoz, hogy várok rá, sokat.
Néha szomorú vagyok, de többnyire boldog.
Köszönöm, hogy nem engedsz a többi gondodhoz.
Köszönöm, hogy kimostad a szemem, hogy vak vagyok újra.
Az őrületet, az ugrást, hogy a durva
beton nem ölt meg... -- de ezt már mondtam.
Alszom most kicsit, mint az erő törött csontjaimban.
Ébressz, Uram, reggel, mert ébredni akarok.
Köszönöm, hogy vagyok. A fényt. Hogy még ragyog.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések