2015/05/08

A szervcsempész

Mint egy gyermekparalízis, olyan volt az arca.
A poggyászát már leadta a pultnál, egy kisebb bőrönd volt csak, három felsővel, két nadrággal, pár harisnya és bugyi, néhány tampon és fogkefe, csak a legszükségesebb dolgok, melyek néhány napra biztosítják számára a tisztaságot. Továbbhaladt, marta a lelkiismeret a detektoros kapuknál, úgy érezte, a tüdeje fémmel van tele, szinte hallotta az ezüstös hangot, ha felköhögött, s közben iszonyodva tekintett a biztonságiak húsos tenyerére, és hogy mi lesz, ha sípol a kapu, gondolta.
A tapogató kezekre nézett.
Csak a hülye aggódik, ha élő emberi szerveket csempész egy másik országba. A sajátjait. Még útlevele is van.
Én távolról figyeltem csak, és nem is őt. A férfira gondoltam, aki néhány méterrel mögötte várt a sorára, izmos volt és magas, mint akinek a testét legvégső körvonalakig belakta a lélek; irigyeltem érte. Ahogy egy korsó feszül a benne lévő víz köré, olyan volt a bőre. Én már egy ideje pár lépés távolságból követem csak a testem, nevetek rajta, szánom, mintha nem egyek volnánk. A magazinok szerint körte alakúnak számít, kerek és észrevehető fenekem van, kis mellem és keskeny vállam. De mintha nem is lenne.
Mégis – a testiség fontos. Erre éjszaka jövök rá, a mozdulatlanságban, mikor a testnek kellene elaltatnia.
Egy boncnok mondta egyszer, hogy a legtöbb hullánál úgy érzi, fennakadt szemgolyójukkal most néznek először az ég felé. Vasárnaponként a temetőbe vitte ki a gyerekeit, vagy ha nem jöttek, az idős apját, hogy mintegy az ebédet lemozogva sétáljanak a kripták között, én anyámhoz jöttem, rutinosan virágot cseréltem, a fonnyadt szegfűt fehér rózsára, s közben a boncnok megkérdezte tőlem: ugye jó, hogy ilyenkor már nincsen szaguk? A legtöbb ember úgy véli, a boncnokok alkoholisták, sötét helyiségekben dolgoznak és hullabűzt árasztanak. A legrosszabb, hogy ebből semmi nem igaz.
– Ugyanolyan munka ez is – bizonygatta.
Nekem minden könnycseppem steril.
– A legkorszerűbb elszívó-berendezésekkel, egy épület harmadik emeletén. Nyáron persze szopás, a melegben erősebbek a szagok. De télen, egy hosszabb séta után, kihűlt végtagokkal, a hidegtől felpuffadt orral alig különbözöl egy halottól az asztalomon.
Ez akár lelkesítő is lehetne.
A felesége elvált tőle, vitte a gyerekeket (most épp bújócskát játszottak a kövek között), azt mondta, erre a munkára százból egy ember képes, együtt élni a százból eggyel a millióból egy. Ő nem az.
– Persze – mondta a boncnok, bogarakat taposott el a lábával, miközben beszélt, néha ugyanazt kétszer, észre sem véve, hogy döglött már –, persze megértem.
Kilencvenhét évet élt a dédanyám.
– Nem voltam képes egy testet ölelni este, ő meg várta volna. Szeretkezést, szexet, vagy dugást.
A fejfán nevek, megszokásból tovább számolgatom elhunyt rokonaim életkorát. Hetvenegy év. Hetvennégy év. Negyvenhat év.
Harminckét éves vagyok, férjezetlen és buszra ülök a repülőtéren. Ismeretlen ismerősöm gépe még a kifutón, majd eltűnik a távolban, ahogy a busz halad előre az egyre kisebb utcákban. A szemközti ülésen egy anya ül kislányával, egy barbibabát öltöztetnek ketten, a baba kopott, apró tejfogak nyomai éktelenkednek az arcán, torz vigyorba fordult a mosolya. Mint egy boldog halott. Az anya is látja a grimaszt. Soha nem érezte még szebbnek és élőbbnek magát.
Mögöttem pár üléssel egy nő a kutyájával dicsekszik egy fickónak, az ostoba, érdeklődő fejjel hallgatja. Ötször ad neki enni, némely napokon nem, szerezzen magának, vadászkutya. A nő ekkor érezheti végre úgy, hogy ő a teremtés csúcsa.
Mindenki másképp kompenzál.
A temetőben, ahol kedden voltam, anyám és nevelőapám fekszenek. Nevelőapám többször megvert életében. A halála után néztem a leghosszabban a szemébe.
– Nem is te vagy az igazi apám – gondoltam. Hogy nincs joga.
Egészen pontosan alig pár pillanattal a halála után. A padlón feküdt, apró vértócsa növekedett a feje körül, mellette egy katódsugaras tévé, éles sarka vérbe mártva.
Rossz jegyet kaptam talán, vagy ellógtam a röpiedzést, nem emlékszem már. A nevelőapa (a pszichológus hívta mindig így, azóta én is) nyitotta rám a szobám ajtaját, bőröve jellegzetes hanggal szaladt végig a dereka körül, pár perc múlva vöröslő seggel, a tizenkét évesek utálkozásával feküdtem végig az ágyon.
Néhány nappal később történt, a könyvespolc lábába rúgtam, feldagadt a kisujjam, ráadásul a szekrény lába is megrepedt, a tévé megbillent a tetején. Nem mertem szólni senkinek a kárról, nem akartam hallani megint a nadrágszíj süvítő hangját, ahogy körbecsúszik a farmeron. Néhány játékdobozzal támasztottam alá a szekrényt, lemondva arról, hogy játszani fogok velük még egyszer. Úgy képzeltem, ez az alátámasztás egy életre szól, vagy ha nem is, ez a pár doboz kirakós minimum évekre biztosítani fogja a polcot, helyettesíti a lábat, óvja a tévét.
Az anyám továbbképzésen volt azon a hétvégén, bár mindannyian tudtuk, valójában egy nyaralással is felérnek számára ezek az alkalmak, melyeket egy másik városban, hozzá hasonló tanítónőkkel, latexszagú kollégiumi szobákban tölt el, s közben gyerekpszichológusoktól hallgat előadásokat.
– A legtöbb kislány már tíz éves kora előtt felfedezi a testét, megtalálja kedves pontjait, stimulálni tudja a klitoriszt. Ennek az örömnek semmi köze a férfiakhoz.
A mellékhelyiségben ondószag még péntek estéről.
Anyám úgy jegyzetelt, mint egy főiskolás. Aznap éjjel volt utoljára orgazmusom.
Másnap, vasárnap a nevelőapám megjegyezte az ebédnél, hogy hangokat hallott a szobámból lefekvés után. Szégyenkezve kanalaztam a paradicsomlevest, a sárgult befőttesüvegek mosatlanul hevertek a mosogatóban, azokban volt, anyám előre főzött hétvégére. Nem mertem feljebb nézni, nem láttam nevelőapám arcát, valószínűleg vigyorgott, és majdnem az az izgatottság dobolt benne, mint a szűzfiúkban, ha először látnak pinát, talán némileg mocskosabb.
Összerándultam, és ez talán még jobban tetszett neki.
Nehéz volt a levegő a konyhában, a sarkok feketék voltak, mint egy ödémás tüdő. A falon, a kétszemélyes asztalka felett pecsétes, olcsó tapéta, elvileg lemosható, húgysárga foltokkal, alig pártenyérnyi, körülötte indigókékké sötétedett ételfoltok őrizték a heti veszekedések nyomát. A járólap vajszínű, inkább már sárga volt az is, a művelődési házból kaptuk, mikor újrarakták a közösségi terem padlóját. Több mint tizenkilenc éve nem jártam abban a konyhában.
A legelső önkéntesek napokon át járták az afrikai falvakat, mert nem találtak éhező kiskorúakra. Távolról a csípésektől duzzadt arcú, felpuffadt hasú néger gyerekek jóllakottnak tűntek. Így a fehérek lelkes csapata egy szavanna közepén táborozott le, és elfogyasztották a hozott élelmiszer egy részét. Tele hassal, horkolva aludtak el. Másnapra hiénák és oroszlánok falták fel őket, mert elaludt a tűz, és az is, aki őrizte.
Anyám félrefordított fejjel gyermekpszichológiát hallgat, míg nevelőapám itthon izgatottan utalgat rá, hogy simogatom magam.
– Csak holnap délben jön.
– Ki?
– Anyád.
Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy már csecsemőkorban is magamhoz nyúltam, ha anyám nem látta. Vagy születésem előtt, a méhben. Apám talán boldogan rakta a kezét anyám hasára, érzed, hogy rugdalózik, mondták, én közben megborzongtam a gyönyörtől. Aztán apám elment munkába, ács volt, leesett a tetőről. Anyám épp Mozartot hallgatott, meg Vivaldit, ahogy a védőnő tanácsolta, klasszikusokat, ennyit csak megtehet a babáért, gondolta. Aztán jött a telefon, meghalt a férje, mondták.
– Ó – csak ennyit mondott anyám. Mozart megnyugtat.
Az önkénteseknek úgy tűnt, minden rendben van Afrikában.
Éjjel a nevelőapám belépett a szobába, a bőröv ismerős süvítésére ébredtem, de most rögtön sercent a cipzár is utána, s a férfi lassan közeledett a még mindig sötétben.
– Vigyázz, nehogy megbotolj – mondtam, bár tudtam, miről van szó.
A szobám ablaka egy búzaföldre nézett, a falu szélén laktunk. Szeptember volt, az éjszakában apró szeplők voltak a pipacsok a búzatábla világosszürke arcán. Még a hold is világított. Egyike voltam a pipacsoknak. Bogarak másztak fel a száramon, szél jött, leestek, újra mászni kezdtek. Pipacs voltam, a szél az ablaknak fordított, érzékeltem az ablaktáblák ütemes rezdülését, összeborzadtam, ahogy egy férfi halkan belenyögött az éjszakába. Az út felől róka közeledett, csaholt, prüszkölt, szúrós búzakalászok ingerelték orrát, valahol madarak riadtak fel a hangjára, a pipacsot eltaposta, én kismadár lettem, az ereszcsatornára szálltam, majd az ablakpárkányra, az üveg túloldalán egy férfi utoljára nyögött az éjszakába, újra megriadtam, búza között pipacsot találtam, róka taposhatta le, leszakítottam, repültem vele. Nem ejtettem el.
Állítólag akárhogy igyekeznek a szülők, gyerekeik ugyanazokat a hibákat követik el, mint ők. Nem tudom, mi igaz ebből egy nevelőszülőre, de velünk egy apró mozzanat erejéig fordítva ment ez végbe. Nevelőapám is belerúgott a polc sarkába. Én, mint egy holttest, úgy feküdtem, a falnak fordulva, nem zokogtam, nem remegtem. Nem léteztem. Ő hangtalanul nyúlt a nadrágjáért, sercegett a farmer kemény anyaga, majd lehajolt a nadrágszíjáért is, aztán tompa reccsenés, káromkodás.
A tévé, fenyegetőn, mint egy bálványisten-szobor, billent meg a szekrény tetején, amikor nevelőapám még mindig hajolva tapogatott a ruháiért. Zuhanás. Néhány pillanat, és nagyarasznyi mélyedés tátongott a koponyáján, a tócsa gyorsan növekedett a feje körül. Az arca, mint az elhasznált barbibabáé, a lábainál szétszóródott kirakódarabok, Mona Lisa szemeinek, arcának, ujjainak darabjai.
A legrosszabb mégis az volt, amikor hallottam, hogy a rendőr megkérdezte, miért van óvszer a halott nevelőapám farkán. A konyhában ültem már, a szomszédasszony szorongatta a kezem, és minden mozdulata arról árulkodott, hogy szörnyűség történt.
Nem lehet már kirakni Mona Lisát.
A rendőr arcán repedések futottak végig, ahogy hozzám beszélt. Kelések emelkedtek ki a bőrén. Emberi vulkántevékenység. Mindjárt előránt egy pisztolyt, és főbe lövi magát. Vagy a szerencsétlenül sajnálkozó szomszédasszonyt. Teljesen tönkretettük anya nyaralását.
Pár hónappal később ő tette tönkre az én karácsonyomat, egy rokonunktól kaptam a hírt, hogy anya meghalt. Autóbaleset, hazudták. Évekkel később tudtam csak meg, hogy felakasztotta magát, mert nem bírta elviselni, hogy elvettek tőle, és intézetbe kerültem.
Megsirattam, mikor megtudtam az igazságot. Ő így mondta el, hogy szeret.
A nő, akit a reptérre kísértem, tegnapelőtt mondta először, hogy el akar menni. Külföldre, most repülne először. Segítettem neki repülőjegyet foglalni. A társaság honlapján néhány villogó reklám hirdette, hogy egy új módszerrel napok alatt rengeteget lehet fogyni.
– Mostanában fitneszre járok – mondta, és végigsimította a hasát. Lapos volt, kemény is talán, megfogni nem mertem, csak csendben tiszteltem a test szépségét. Persze a feneke még mindig nagyobb volt az ideálisnál, és a válla szokatlanul keskeny.
Egy ismerősöm internetes reklámokkal foglalkozik. Egy ízben összecserélték a céloldalakat, mesélte, és olyan nagymellű, nagy farkakat szopó tizennyolc évesek mozgó gifjei kerültek egy légitársaság honlapjára, melyeket pornóoldalakra szántak. Aznap a legtöbb internetező a konkurens cég járatait választotta, néhányan azonban gyors retúrjegyet vettek hirtelen elhatározásból – Malajziába.
Abban hasonlít a kurva, a pornós és boncnok, hogy testekkel dolgozik, és a testet veszíti el.
Apát, anyát, férjet, feleséget. A testiséget.
Lefoglaltuk a repülőjegyet, kinyomtattuk a papírokat. Leheveredett a fotelbe, csak egy van a szobában, én a földre ültem. Hiányozni fogok?, kérdeztem. A távolba nézett, mint aki gondolkodik. Igen, hazudta. Kicsit. Úgy éreztem, darabjaira hullik az arcom, mint Mona Lisa, akkor. Felállt, néhány karlendítést csinált, nyújtózkodott, megérintette a boltívet a folyosón, azt mondta, elmegy aludni. Én persze nem érem fel a boltívet, székre kell állnom, ha pókhálós.
A kalokagáthia antik nevelési elv. Az ókori görögök szerint az, aki szép, erkölcsileg is nemesebb. Egy izmos emberekkel teli szoborcsoport felér egy másfél órás korholással. Én elvesztem.
Ő él.
Úgy haladt át a fémdetektoros kapun, mint egy csempész. Mint egy szervkereskedő. A biztonságiak előszeretettel motozzák meg az izgatott utasokat, százból egyszer drogot találnak a gyomrukban vagy a végbelükben. A legtöbb csempész akármit képes a testébe rejteni egy bőröndnyi pénzért. Daganatokat sminkel magára, és droggal tölti fel a keléseit. A vámosok egyszer fél liter gennyet nyomtak ki egy felpuffadt lábból, mire kiderült, hogy az illető tiszta. A termináloknál várakozó, remegő nők közül egy híján egymillió csak a repüléstől fél, egy viszont heroint juttat a tengerentúlra a mellimplantátumában. Vagy hasist az álhasában. Nyolc hónapos terhes, és nem tudja, hogy fiú lesz, vagy lány.
Átjutott a kapun.
– Ez az első repülése, asszonyom?
Valahol egy madár pipacsot cipel a csőrében.
– Igen.
Az ágyban fekszem, egyedül. A test kellene, hogy elaltasson.
Egy repülőgépen utazik. Nélkülem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése