Ág és levél, hatalom


1

Ölelés nélkül nincsenek kötött kévék.
A mezők másként csak fénytelen lángok lehetnek.
Az okos nem pazarol, feladja reményét,
a bölcs még egyszer nekidől az estnek.
Ki most be akar telni, takarja igényét,
inkább nyisson kaput akárminek.
Szép csend a csend, de minden igéjét
az élénkülő hangzavar jegyzi meg.
Ki most szólni akar, szóljon csak magához,
más nem hallgat már, a fülek beteltek.
Két tenyér az élet, tapsol muzsikához.
Elloptam egy hangszert. Kerékbe törhetnek.
Ilyen az Isten világa.
Széna száll a szélben, barna hajú árva.

2

Széna száll a szélben, barna hajú árva
a kevés szavú kedves. Hallgatni még mer.
A kilincset szorongatja, mintha zárva
lenne, és félve játszik csak a fénnyel.
Pedig a félelem az, mi tőlünk remeg,
igazi veszély nincs, porba hull a semmi.
Ha vannak is ördögök, hát nincsenek,
az ember egyedül is tudna gonosz lenni.
Egy kis akarat kell, magad táncba hívni.
Szép társat, ha mást nem, így is találhatsz.
A verstől függ, hogy a fehér papír mi:
az üres lap inkább kérdés, és nem a válasz.
Szeresd hát magad is, mint árnyék a fényét.
Nézd, épp leterítené melléd a zekéjét.



3

Nézd, épp leterítené melléd a zekéjét
a kócos hajú hiány, hogy tiéd legyen
útravalóul a lelki szegénység.
Mert átjut a tű fokán, aki pénztelen.
Minden bőség csak önmagát kerülgeti,
nem jut el sehova, haldokló paplan.
Én az Istent nézem, mert sikerült neki,
hogy mégsem szakad el a szakadatlan.
És törékeny testedet, hogy miért piheg,
miért kell vetkőztetni újra és újra.
Szívedet hallgatom, ahogy fel-alá biceg
benne a szerelem. Aztán szétfújja
minden reményét, mit elrakott a nyárra
a gondos hallgatás. Ajkát harapdálja.

4

A gondos hallgatás ajkát harapdálja,
a zaj gonoszkodó gyerek, a fülembe kap.
Most minden csönd a te hangod hiánya,
a hallgatás inog, magányok omlanak.
A szekrényből pakolj boldogságot,
nagy hátizsákkal hozz nevetést is,
stoppolunk, út most minden arcvonásod,
gödröcskéidbe bújik a szerelmes poézis.
Közös világba alszunk, elnémul
a száj, okos gazda a szó, télre raktároz.
Csak az érintés táncol még kacérul
álmában is, és az égi csillagváros.
Barna lány az alkonyat, ruhája oltalom.
Lecsorog a nap a domboldalon.

5

Lecsorog a nap a domboldalon,
két kezével réteket simogat az est.
Elcsendesül a dobogó aggodalom,
szívet foltoz a lélek, már nem ereszt.
Ha az időt megállítod, komfortos
szép életed lesz, de belehalsz.
Az élet, mondják, szebb, ha foltos
vagy szeplős, mint a gyerekarc.
Táncolnék, ha zenélnél és hívnál
táncba, vagy suttognál, az is zene.
Vastag télikabáton erős szép cipzár
a szerelmed, de húzd össze, ne
kapjon beléd mindenféle szél.
A lombhullató fa is így lett szegény.


6

A lombhullató fa is így lett szegény,
ahogy te szegénye lettél a tavasznak.
A csarnokvíz hullámzik, a szemed edény
és gyermeke vagy anyja mindenféle napnak.
Szegénységed világegyetem, és robbanó
kozmosz, ha megvallod, hogy szeretsz.
Édes, te teremtettél mindent, ami jó,
társadul engem, testet a testedhez.
Könnyű az Istennek. Ha fél, hogy elárvul,
megalkotja újra, mint régen, az otthonát.
Én hozzád hajtom fejem, a világ kitágul
két melled között, a gomblyukadon át.
Most én is nap vagyok, csillagvárosom
elindul a tejúton, mezítláb és vakon.

7

Elindul a tejúton, mezítláb és vakon,
hátha mást is talál, mint tűnődéseket.
Megakad a szeme egy régi szívrohamon.
Az Isten ha létezik, örökké halni megy.
Meztelen, kabátját az égre terítette,
utoljára rád néz még, elengedhet már.
Remegő karmester a föld, felette
a kozmosz énekel, ócska hanglemezgyár.
Hiába is biceg világon át a világ,
a megváltás szinte terrorcselekmény.
Bilincsül kattan a csuklódon glóriád.
Alkonyra gyűlik mind, aki keresztény.
Ha még egyszer születünk, utolsó legyek én.
Az Isten szerelmes, mint a kezdet kezdetén.

8

Az Isten szerelmes. Mint a kezdet kezdetén,
embert alkot porból. Vagy maga mellé istent.
Megázott gránátalmák, csónakázó remény,
semmit nem teremthetsz: alkoss meg most mindent.
És ahogy a felnőtt, ha felnőve körbenéz,
úgy kérlek én is, kicsit még maradj.
Ruhámat ellopták, létezésem pőre, és
látod, giccsem és szeretőm is te vagy.
A szerelmes Isten most zokog, mint a magány,
markában egy embernyi porral, és mesél.
Ha van még merszed – mondja – hallgatni rám,
áprilist és szép koporsót ne kérj,
bőséget annyit sem, mert mindent elveszítesz.
Igényeket teremts. Hiány mindig is lesz.


9

Igényeket teremts. Hiány mindig is lesz.
Még áldás lehet a szív, ha ektópiás.
Romlást kíván, rontást minden szintézishez,
mérlegel és tévedést kér a zsenialitás.
Még ha ajtónyitásnyi is a hűtlenségem,
hűségem az is, ami újra ajtót nyit.
Rózsafa a tüdőm, szecesszióm érdem,
lepke szerelem ez, kibontja hernyóit.
Majd szégyellem magam, ha lesz ki előtt.
Majd megbocsát, aki megbocsáthat.
Emberek jönnek, mint ékszerkereskedők,
megvásárolni, testemen át, a szádat.
Gyerek vagyok. Törődésem néha megfelez még,
és égető karamell benne a teljesség.

10

És égető karamell, benne a teljesség
nem lehet a cukor, de a kiskanál sem,
a kiskanál vízben megfojtott mesék,
sem a magadnak választott halálnem,
a kút semmiképp, ha önmagadba szállsz,
és önmagad sem, mivel sohasem alszol.
Ébren vagy és alattad horkol az ágy.
Reggelre vársz, de reszketsz a harmattól.
Karcsúságodnak te vagy szűk ruhája,
varrás és varrónő egy az egyben.
Sem szoknya, csípő, derék. Sem ezek királya.
Várod, de várhatod, hogy valaki felken.
Simogass oroszlánt, közelíts tigrishez.
Legyél szerelmes, és majd hozzáillesz.

11

Legyél szerelmes, és majd hozzáillesz
a mezőkhöz, kévékhez, de leginkább hozzám.
Fogadd el, ennyim van: gondomhoz érhetsz,
s ha ajándékom lehet, egy félig épült oltár
áll még udvaromon. Áldozni is gyógyszer.
De neked köszönöm, hogy itt vagyok.
Arcoddá szelídülök. Szemem teli koffer.
Kezünk tapogatja az alkonyatot.
És mitől erős, ha fél és felkiált, az ember?
Vagy ha gyufaszállal teremtőset játszik?
Szerelmet, ha vall, csak egy lánynak nem mer.
És hogy szárad meg újra, ha folyton bőrig ázik?
Rózsa, szalma. Legény. Keresi kedvesét,
ághoz a levél, ahogy eljön eléd.


12

Ághoz a levél, ahogy eljön eléd,
olyankor felfalják egymást a felhők.
Bűnöket számol a hóvirágra a tél.
Senki se bánja már, a tavasz eljött.
Olyankor megtisztul. Fák alatt krisztusok.
Eldobják fejszéiket a favágók.
Egy elfelejtett forrás hangosan felbugyog.
Bilincsben viszik a szelet, az útonállót.
Kihordja az erdőszélre a tavalyi avart
a törődés, homloka csillog, felnevet.
Ráncokba költözne, és mint a visszavarrt
gomb, lenne a hűségnél is hűségesebb.
Két vállam között ébredsz reggel velem,
csontos völgyeim között, remegőn, meztelen.

13

Csontos völgyeim között, remegőn, meztelen
keresgél egy tenyér, a jegyeit rajtam.
Lehetne hóhérom, lehetne. Lehetne tanítómesterem,
de lenni még több lesz: tenyerem, hatalmam.
Elengedek mindent, úgy kapaszkodom.
Számon nem kérek. Istent sem. Nem is zálog.
Nem is kérem, elég a tenyér, a hatalom.
Vas vagyok, kovács ő. És végre munkát fog.
Magamra hagynám magam, örökségül,
ha nem lennél. Templomok falán a rés.
Csak érted lehetek telhetetlen végül.
Benned aludnék, mert gondolatoddal is kevés.
Felém lépsz, nem botlasz a gyenge ághegyeken,
lépdelsz halmokon át, testemtől melegen.

14

Lépdelsz halmokon át, testemtől melegen,
és alvó kövek ébrednek, sivatagi vitorlák.
Hogy meleged meddig fűt az én testemen,
és fényed meddig a szememben, mikor lát,
eldöntöttem már. És eldőlt már más is.
Elmondtad, a tűz nem áll meg az ízületnél,
és paplanod alatt, ha szeretkeztünk vallomásig,
hogy a mezők felett végre boldogságot vettél.
A féltés csatahajói átúsznak a fák alatt.
Elrendezett varázslat a kockás abroszon.
Minden a helyén vár rád, hogy áthaladj,
vagy te vársz a mindenre. Hogy csendben átoson.
A kettő lehet egy. Vagy ölelheted eggyé még. –
Ölelés nélkül nincsenek kötött kévék.

Mesterszonett

Ölelés nélkül nincsenek kötött kévék.
Széna száll a szélben, barna hajú árva.
Nézd, épp leterítené melléd a zekéjét
a gondos hallgatás. Ajkát harapdálja.
Lecsorog a nap a domboldalon,
a lombhullató fa is így lett szegény.
Elindul a tejúton, mezítláb és vakon
az Isten. Szerelmes, mint a kezdet kezdetén.
Igényeket teremts. Hiány mindig is lesz,
és égető karamell benne a teljesség.
Legyél szerelmes, és majd hozzáillesz,
ághoz a levél, ahogy eljön eléd.
Csontos völgyeim között, remegőn, meztelen
lépdelsz halmokon át, testemtől melegen.


(2013 decembere - 2014 májusa)
A képek jegyzéke
1-5 © Felicia Simion Photography
6 © Karrah Kobus Photography

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések