2014/03/20

Költő és költészet

Amikor felkértek, hogy tartsak egy előadást irodalmi témában, kissé zavarba jöttem, hiszen húsz éves korommal valószínűleg nem vagyok sokkal műveltebb, mint jelen hallgatóságom. Be kell vallanom, mégis szemtelen voltam, amikor a verset és a költészetet választottam témául, az emberi kommunikáció nagyon ősi kifejezésformáját. Azért szemtelenség, mert a költészetben – ha úgy tetszik – nincsenek igazságok és hazugságok, csak látásmódok vannak. Húsz éves korom ellenére vagyok olyan merész, hogy a saját látásmódomról beszélek nektek.
Szeretném, ha ez az alkalom beszélgetés is lenne, mivel az irodalom párbeszéd. Platón annak idején azért kergette volna el a költőket az Államból, mert szerinte a költészet nem hasznos, mivel nem képes a párbeszédre. H beszélgetnénk, ezzel az ő bírálatát is semmissé formálhatjuk.

Igaz vagy valódi?
Ősi kifejezésmód a vers, mondom, noha azok a versek, amelyeket még olvasni tudunk, legfeljebb kétezerötszáz évesek. A költészet viszont egyidős az emberiséggel – valószínűleg a munkavégzés során énekelt rigmusokból fejlődött verssé –, tehát tudhatjuk, hogy a vers nem papíron született meg. És nyugodtan mondhatjuk, hogy nem is papíron él.
Berkeley fogalmazta meg úgy, hogy ahogy az alma íze nem az almában van, hanem az alma és ember ízlelése között, a költészet sem a könyvekben van, hanem a vers és a befogadó között. A költészet tehát kapcsolat. Időzzünk el ezen a szón: kapcsolat. Úgy vélem, ez a legfontosabb szó, ami a költészet mellé állítható. Ha a nyelv közlés, akkor vannak a közlésnek szintjei. Vannak a sablonos, hétköznapi beszélgetések, amelyek által nem gazdagodunk, és van a költészet, amely végletesen kimeríti a nyelvet. Milyen csodálatos paradoxon: a költészet a legegyenesebb mellébeszélés. Mellébeszélés, mert mégsem azt mondjuk, amit kifejezni akarunk, de a legegyenesebb, mert a költészet a legpontosabb jelentést ragadja meg, amit csak át lehet adni. Egy Platón verset idézek:

Csillagokat nézel, szép csillagom. Ég ha lehetnék,
két szemedet nézném csillagom ezreivel.
(Platón: Csillagok)

Valóban egy csillaghoz szól a vers? Nem. Egy szerelmeshez, mégis csillagomnak szólítja. Mert úgy ragyog, mint egy csillag? Még ezért sem. Máshogy azonban nem tudjuk elmondani, milyen csodálatos az a szerelmes, akinek a vers szól. Ezért mondjuk: virágom, csillagom, rózsám… Nézzünk egy egészen szép példát! Ha azt mondom, „szeretlek”, sok mindent jelenthet a szó, egészen mást jelent nekem és neked. A következő verspélda nem is szorulna bemutatásra, József Attila Ódájából idézek:

Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
(József Attila: Óda)

Érezzük, hogy mekkora különbség van a versrészlet első és utolsó sorában felbukkanó „szeretlek” között? Természetesen, hiszen egy egész versvilág választja el a kettőt. Míg az első szeretlek még pontatlan, a második már egészen elhelyezi a szeretet helyét, amit a költő érez.
A versnyelv képes a legpontosabb közlésre. A versnyelv az egyedüli módja annak, hogy legmélyebb üzeneteinket átadjuk másoknak. Ezért hiszem, hogy a költészet kapcsolat. Az emberben benne van az olthatatlan vágy, hogy közöljön, átadja mindazt, ami benne megfogalmazódott. A költészet erre a legmegfelelőbb mód. A költő pedig egészen kivételes szerepben van: ha úgy tetszik, ő közli a világot teljes valóságában, ő az, aki megismer és átad.

a vers a levegő kék itatósa
szemed színén lebegő
szabadság
(Varga Melinda: versről és múzsáról, részlet)

Egy fiatal költőnő, Varga Melinda verséből idéztem. A költészet képes elkapni mindent, ami a levegőben van, és újraalkotni. De maradjunk még kicsit ennél: a költészet tehát kapcsolat. Így kel életre a szó az olvasóban. Azt is mondhatjuk, hogy a költészet történés, hiszen nem akkor történik, amikor leírják, hanem amikor újrateremtődik az olvasóban. Ha a költészet történés, akkor valóság is. De mégsem valóság. Nyugodtan mondhatná rám akárki, hogy bolond vagyok, ha azt mondom, ez valóság:

Amikor Isten a világot szülte,
a mindenség az ujjára fagyott.
Hogy a föld, hogy a víz fölmelegülne,
föléjük gyujtotta fönn a Napot.
(Weöres Sándor: Ének a teremtésről, részlet)

Tehát az irodalom valósággá válik, de mégsem valóság, és mondják, hogy az irodalom nem igazságköteles, nem kell, hogy igaz legyen, sőt jobb is, ha nem igaz… De mégis elvárja az olvasó, hogy valami olyat halljon, ami igaz, nem?
A tavalyi évben mutatták be a moziban A hobbitot, amelynek újdonsága, hogy olyan technikával vetítik, hogy a néző a megszokott 24 helyett 48 képkockát lát másodpercenként. Az újítás azonban nem javította a műélvezetet: a valóságos látvány becsapta az agyat, a képi világot valóságként éltük meg, ugyanakkor mivel nem valóságot láttunk, elégedetlenül távoztunk a moziból. Mi is a probléma? Az, hogy nem szeretnénk, ha a művészet valóságos lenne. Szeretnénk, ha a műalkotást mi formálnánk valósággá, ha azonban a művészetet valóságként csöpögtetik nekünk, akaratlanul is olcsó valóságként érzékeljük.
Beszélhetnénk arról, hogy mi a kapcsolat a művészet és a valóság között, és nem jutnánk egyetértésre. A versnek nem kell valóságnak lennie, de… hívjunk segítségül itt egy József Attila-verset. E kérdésben számomra releváns József Attila gondolata, amelyet a Thomas Mann üdvözlése c. versben fogalmaz meg:

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” -
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
(József Attila: Thomas Mann üdvözlése, részlet)

A vers tehát legyen igaz, kéri József Attila. Mégis miféle kérés ez? Hiszen épp attól irodalom az irodalom, hogy nem igazságköteles, nem kérhető számon rajta az, amit állít. Gondoljunk csak Az istenek születésében a múzsákra, akik már nagyon korán így határozták meg az irodalmat:

Szánkon tarka hazugság, mind a valóra hasonlít,
tudjuk zengeni mégis a színigazat, ha akarjuk.
(Hésiodos: Theogonia, részlet)

Nem mondhatok biztos dolgokat. Ha mondhatnék, abban a pillanatban véget érne az irodalom, csupán azt mondhatom, ahogy én vélekedem a költészetről. Úgy hiszem, a költészet nem valódi, de igaz. Igazságtartalmát pedig úgy vizsgálhatjuk, hogy eljut-e hozzánk, képes-e hozzánk szólni, képes-e megérinteni bennünket.
Egyik szeretett versemet hoztam nektek, a 20. századi görög költő, Kavafisz Ithaka c. költeményét.

Ha majd elindulsz Ithaka felé,
válaszd hozzá a leghosszabb utat,
mely csupa kaland és felfedezés.
A Küklopszoktól és Laisztrügónoktól,
s a haragvó Poszeidontól ne félj.
Nem kell magad védened ellenük,
ha gondolatod tiszta és egyetlen
izgalom fűti tested s lelkedet.
A Laisztrügónokkal, Küklopszokkal, a bősz
Poszeidónnal sosem találkozol,
hacsak lelkedben nem hordozod őket,
hacsak lelked nem áll velük utadba.

Válaszd hozzá a leghosszabb utat.
Legyen minél több nyári hajnalod,
mikor – mily hálás örömmel! – először
szállhatsz ki sose-látott kikötőkben.
Állj meg a föníciai pultok előtt,
válogass a jó portékák között,
ébent, gyöngyházat, borostyánt, korallt,
és mindennemű édes illatot,
minél többet az édes illatokból.

Járj be minél több egyiptomi várost,
s tanulj tudósaiktól szüntelen.
Csak minden gondolatod Ithaka legyen;
végső célod, hogy egyszer oda juss,
de ne siess az úttal semmiképp.
Inkább legyen hosszú, minél hosszabb az út,
hogy évekkel rakva szállj ki a szigeten,
az út aratásával gazdagon,
s ne várd, hogy Ithaka majd gazdagon fogad.
Neki köszönöd a szép utazást,
mit nélküle sosem tehettél volna meg,
hát mi mást várhatnál még Ithakától?

Nem csaphat be Ithaka, ha szegény is;
a szerzett tudásból s tapasztalatból
máris megtudhattad, mit jelent Ithaka.
(Kavafisz: Ithaka)

Szép tanácsok, ugye? Egy teljesebb élethez, az igazi gazdagsághoz. A vers igaz: egy megszívlelendő intés, egy valósnak látszó életút, amely eljut az olvasóhoz. Akkor is, ha nincsenek valójában küklopszok, sem korallokkal, borostyánnal és görög kikötőkkel sem fogunk feltétlenül találkozni az életben. És nem is Ithakába igyekszünk…
Akkor mégis, miről van szó?
Elérkeztünk a következő pontunkhoz, amikor vers születik. Ez pedig a képiség…


Vers és kép
Ha még mindig meg akarjuk határozni, mi a vers, azt is mondhatnánk, a versben képek, alakzatok vannak. És hozzá kell tennünk, nem is akármilyen képek. Úgy vélem, egy vers a formától egész, de a képektől erős a szöveg. A jó költői képeknek ereje van. Babits Mihály fogarasi diákjainak azt írta, a költői képek az emberi elme csodálatosságát mutatják.
„Vajjon mi okozza a költői tömörség sajátságos hatását a lélekre? Érezzük, hogy a költőnek sokat kellett egyszerre éreznie és gondolnia, hogy ilyen sokat tudjon egyszerre kifejezni; és mi is sokat érzünk és gondolunk egyszerre, mikor olvassuk. Ez azt az érzést adja nekünk, mintha a mi lelkünk is sokkal hatalmasabb és erősebb lenne: mert ennyi mindent tud érezni és gondolni egyszerre!” (Babits Mihály)
A költői kép szerintem nem feladat elé állítja az értelmet, hanem szárnyat ad neki. Arisztotelész mondta, hogy a metafora ereje abban rejlik, minél távolabbi dolgokat tud összefüggésbe hozni. Aki tehát érti és beszéli a költői nyelvet, jobban megismerheti a világot, mivel több összefüggést képes meglátni a világban. Érdekes gondolat, ugye?
A költő állandóan keres: mit mondhatna el még, mit és hogyan foglalhatna szavakba, mit vehetne birtokba a világból. És szeretné meghökkenteni az olvasót, szeretné valami újba bevezetni. Kanyarodjunk vissza ahhoz a gondolathoz, mely szerint a képi megfogalmazás szükséges eszköz az ember számára. Említhetném példaként, hogy az emberi nyelv metaforikus, hiszen metaforával fejezzük ki azt, hogy „a hegy lába”, vagy hogy „forrongok a dühtől”, „megfertőz egy eszme”. Ne menjünk ebbe bele. Segítségünkre van Csoóri Sándor költő egy állításával:
„A költői kép, a mítosz nem utánozza a világot, hanem legsűrűbb jelentését közvetíti. Megszünteti az ábrázolás szükségét, kiindulópontját, hogy minél gyorsabban bekapcsoljon bennünket a legegyetemesebb tevékenységbe: a kifejezhetetlen világ átélésébe.” (Csoóri Sándor)
A kép tehát egy organikus dolog, olyasmi, ami az emberből fakad, amire szükségünk van a megértéshez. És olyan, ami felkelti az érdeklődésünket, egyben élményt ad. Ha azt akarom mondani, hogy „a boldogság mulandó”, mondhatom így is, „a boldogság mulandó”.
„A boldogság gyúlékony nádtető.
Papírhajó elsüllyeszthető.”
Remélem, észrevettétek, mennyi minden van ebben a képben. Először is ennyi csak: a boldogság elmúló, törékeny. De mégis: megjelenik a nádtető, egy történt, egy egész tragédia, melynek mintegy konklúziója az üzenet, a boldogság mulandó. Benne van a bizonytalanság: a boldogság nem gyulladt fel, de gyúlékony, a két út a boldogságra és a boldogtalanságra. És ott van a papírhajó. Az, hogy ez egy toposz is, „repülj hajóm, rajtad a Holnap hőse”, és az életről van szó.
Vagy nézzük ezt a nagyon tömör, nagyon súlyos verset, Oravecz Imrétől. A Teremtés – ez a címe.

A Teremtés ajtó,
amely a semmiből a valamibe nyílik,
és a sarokpántján öröktől fogva jár.
(Oravecz Imre: A Teremtés)

Milyen tömör ez a kép… Igazából csak annyit mond: a teremtés egy forgóajtó. De mégis mennyi minden van ebben a három sorban! Benne van az, hogy újrateremtődsz és újrateremtődik minden, van benne remény, van benne jövő és hit. Erre képes a költészet pár szóval.
A 20. század a vizuális művészetek kora, ebben biztos vagyok. Ez kedvez is a versnek, meg nem is. A regények helyett előnyben részesítjük a filmfeldolgozásokat, a zeneszámokhoz igény van a videoklipekre, az idézeteket szeretjük színes képek felirataiként olvasni, a képsorok, amiket nézünk sokkal pergőbbek, mint amiket a régi emberek el tudnak képzelni. A költő számára a vigasz az, hogy a vers mindig is képes volt erre. Képzelet pedig van, volt és lesz, már ha ki nem öli az emberből a média. Tehát lesz képiség, és lesz vers is.
Még egy verset hoztam, amely hihetetlen képeket sorakoztat fel, hogy leírja azt, ami egyébként le sem írható. Jónás Tamástól a Vállalt isten c. verset, amely legutóbbi verseskötetében, a Lassuló zuhanásban jelent meg.

Az ajtó előtt állok, zörgetek.
A testem hoztam nektek kóstolóba.
A béke szívében a csönd beteg,
néma kufárok alkudnak a szóra.
Ki hozzám ér, a szentelt vízbe mártja
éghez méltón homorú tengerét.
A szégyen piros, pörgetett szoknyája
szegezi földre az igazak szemét.
Az öröm és az ócska kábaságnak
tengerparti koktélja, mint a só,
a romlott húst eladja bár a szájnak,
de mérgezővé válik már a jó.
Gyerekcsontok repednek, mint a gallyak,
és dinnyeként repednek a szemek,
ha csak bűnét emlegeted a vadnak,
s vakon követed vállalt Istened.
A szabadság olyan, akár a tested.
Te döntöd el, hogy megmosod vagy fested.
(Jónás Tamás: Vállalt isten)


A költészet vallomás
Szintén unásig ismételt dolog, hogy a költészet vallomás – általában valóban az is. Weöres Sándor írja A vers születése c. doktori munkájában, hogy nem véletlen, hogy a nagyon sok kamasz ír verseket, hiszen ez az az időszak, amikor újraértékelik mindazt, amit a világból addig felfogtak, saját polcaikon elhelyezik mindazt, amit korábban a felnőttek sablonként gyűrtek beléjük. És elkezdik felismerni a saját érzelmeiket, leírják azokat, verset írnak, költészetet hoznak létre.
Azt hiszem, itt már el kell kezdődnie mindannak, amit én költői fejlődésnek nevezek, mely során kialakul az egyéni stílus, felhalmozódik egy mesterségbeli tudás. Aztán, amikor a költő szert tett minden tudásra, ami az íráshoz kell, újra elfelejthet mindent és megmaradhat kamasznak, legalábbis annyira, amennyire egy költőnek azt kell…
És hogy miért is fontos a vallomás, azt egy számomra nagyon kedves verssel szeretném illusztrálni, ezt a verset ti is ismeritek, talán kívülről tudjátok. Radnóti Miklós Tétova ódáját hoztam el nektek. Radnóti azért lesz számomra mindig is a leghitelesebb költő, mert amikor olvasom, mindig azt érzem, itt ül velem szemben, abban, amit mond nincs semmi póz, semmi mesterkéltség. Itt ül velem szemben, és azt mondja: „Olyan korban éltem én a földön...” vagy „Nem tudhatom, másnak e tájék mit jelent…” Vas István írta Radnótiról, hogy „nála nem lehet kettéválasztani a költészetet és az életet”.

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a terítőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
                                                      hűs tenyeredben.
(Radnóti Miklós: Tétova óda)

A versben a költő – most talán nem is kell ragaszkodnunk a „lírai én” kifejezéshez – egyre azon fáradozik, hogy elmondja azt a szerelmet, amit felesége iránt érez. Háromszor is belátja kudarcát („Mióta készülök, hogy elmondjam neked…”; „S még mindig nem tudom elmondani neked…”; „Hasonlat mit sem ér, felötlik, eldobom”). Így jön létre az a vallomás, ami látszólag meghiúsul ugyan, de mégis hatalmas erejű szöveget hoz létre.
A következő részre szeretném irányítani a figyelmeteket: „mert annyit érek én, amennyit ér a szó / versemben, s mert ez addig izgat engem, / míg csont marad belőlem, s néhány hajcsomó”. Azt mondhatnánk: a költőt csak az érdekli, hogy elmondja, milyen szerelmes? Ez izgatja egészen haláláig? De mégis – milyen érdekes ez a sor: „annyit érek én, amennyit ér a szó versemben…” Azt hiszem, itt van valahol a költészet értelme, lényege elrejtve, ebben a sorban. Ahogy mondtam, a művészet a világ birtokba vétele. A nyelv eszköze a megértésnek, a megértés eszköze a birtoklásnak. Értitek már, miért fontos Radnóti számára, hogy versbe tudja írni szerelmét? Hiszen amit versbe tud szedni, az válik a sajátjává igazán. Azt írja: annyim van, amennyit le tudok írni. Amennyit meg tudok ismerni.
Azt mondtam, a költészet kapcsolat. Költészet kell ahhoz, hogy kilépjünk a saját világunkból és befogadhassuk mások legmélyebb közléseit. A költészethez nem csak nyitottság kell, hanem érzékenység, empátia és türelem. A költészet lehetővé teszi, hogy áthidaljuk azt a magányt, azt az elszigeteltséget, ami az emberek között fennáll. A költészet út „lélektől lélekig”. Belelátni másokba és több lenni a mások értékeivel. Ez a költészet.
Még egy verset hoztam. Szerzője Ferencz Győző, aki az ELTE tanára, műfordító, költő és irodalmár. Versének címe: Csomagolás nélkül.

Mit adhatnék? Nézz körül, amit itt
látsz, mind a tiéd. Nyúlj érte,
ami tetszik, vedd el. Nem tőlem kapod.
Semmit nem találsz, ami ne lenne rég
saját tulajdonod. Amit elveszel,
nem tőlem: a magadéra ismersz.
Hogy ez kettőnket összeköt? Hagyjuk.

Amit adhatnék, úgysem adhatom.
Ha valami megkülönbözteti
a tiédtől, ami az enyém,
az a másféle tapasztalat.
Ami rátapadt. Az pedig át nem adható.
Használd hát, amit jónak látsz,
ne félj, hogy kifosztasz, nem lehet.

Ami az enyém, ha adnám is,
mondom, el nem veheted.
Pedig akkor lenne az enyém,
csak akkor, ha hozzáérsz, ha elveszed.
Hogy az kettőnkben közös lesz? Az.
Látod, még te adsz, ha elveszel,
és tőled kapok, ha elfogadod.
(Ferencz Győző: Csomagolás nélkül)

Remélem, titeket is ugyanúgy megfogott ez az egyszerű hang. A költői nyelv hiánya teremt itt költőiséget, a vers nem csak igaz, hanem valódi is, olyan, mintha épp előttem állna a beszélő, és azt mondaná: „Mit adhatnék? Nézz körül, amit itt / látsz, mind a tiéd.” Mi teszi mégis ezt a három versszakot ennyire költőivé, ennyire emelkedetté? Úgy vélem, az őszinteség. A vallomás. Az az egyszerű tény, hogy a vers túlmutat a szavak egyszerű jelentésén, ígéretet tartalmaz, jövőt.

A vers az, amit mondani kell – ismerjük a kedves történet Kányádi Sándor tollából. Mások azt is mondták, a vers az, ami nem ér ki a lap széléig. Higgyétek el, nagyon is kifér. Azt hiszem, a költészet a leghiánytalanabb módja annak, hogy mindent elmondjunk.
Zárásul hadd olvassak fel nektek egy verset, amit egy velünk egykorú erdélyi lány írt, a 18 éves Kovács Gabriella. Gyönge költő c. verse olyannyira megragad mindent, amit a költészetről csak el lehet mondani, hogy irigységgel, s egyben csodálattal olvasom.


ápolatlanul nézed a fecskéket
ápol hogyha hull esővíz a kádba
látnivalóul szeplősödik a hátad
látogat az Úr – inkább fullasztana hátra
a fecsketollazatok vegyes áramlatába
de nem enged az Úrnak pillátlan szemhéjad
számolatlanul belérúg a lábad
kiszárad a kezed
int és verssé hull
Isten vizet melegít otthontalan, nálad:
és kimossa a szemed
hátha megvakul
(Kovács Gabriella: gyönge költő)

Sok ilyen verset kívánok nektek. Köszönöm, hogy eltűrtétek azt a szemtelenséget, hogy úgy beszéltem a költészetről, ahogy én megélem.

Az előadás a Vetési Albert Gimnázium diáknapján hangzott el 2014 márciusában.

1 megjegyzés:

  1. Mindig egyre jobb előadó vagy!
    Köszönjük Neked!
    Hallgattunk volna még tovább is. :)
    P.B.

    VálaszTörlés