2014/10/17

Gravitáció

© Felicia Simion Photography

Gravitáció

A lábadban úgy érzed, örökkévalóság,
elindulsz és futsz. A csigolyák
roskatag láncát a mozgás összetartja.
Eget keres a nap.
S te futsz. Földet keresel alatta.

Boldogságod egy általhozott test.
És jobb, ha másé, ha kéri, hogy szeresd,
mosd ki szemeit, lásd, mint saját magad.
Eget keres a nap.
Neki köszönöm, hogy láthattalak.

Messze hegyek, partok, erdők, világ.
Omlanak és ölnek a gyámul rendelt sziklák.
Már kevés, mi előtted. Egészen egyedül.
Eget keres a szív.
Földre hull a nap. Elalszik, kihűl.

2014/06/05

Ág és levél, hatalom


1

Ölelés nélkül nincsenek kötött kévék.
A mezők másként csak fénytelen lángok lehetnek.
Az okos nem pazarol, feladja reményét,
a bölcs még egyszer nekidől az estnek.
Ki most be akar telni, takarja igényét,
inkább nyisson kaput akárminek.
Szép csend a csend, de minden igéjét
az élénkülő hangzavar jegyzi meg.
Ki most szólni akar, szóljon csak magához,
más nem hallgat már, a fülek beteltek.
Két tenyér az élet, tapsol muzsikához.
Elloptam egy hangszert. Kerékbe törhetnek.
Ilyen az Isten világa.
Széna száll a szélben, barna hajú árva.

2

Széna száll a szélben, barna hajú árva
a kevés szavú kedves. Hallgatni még mer.
A kilincset szorongatja, mintha zárva
lenne, és félve játszik csak a fénnyel.
Pedig a félelem az, mi tőlünk remeg,
igazi veszély nincs, porba hull a semmi.
Ha vannak is ördögök, hát nincsenek,
az ember egyedül is tudna gonosz lenni.
Egy kis akarat kell, magad táncba hívni.
Szép társat, ha mást nem, így is találhatsz.
A verstől függ, hogy a fehér papír mi:
az üres lap inkább kérdés, és nem a válasz.
Szeresd hát magad is, mint árnyék a fényét.
Nézd, épp leterítené melléd a zekéjét.



3

Nézd, épp leterítené melléd a zekéjét
a kócos hajú hiány, hogy tiéd legyen
útravalóul a lelki szegénység.
Mert átjut a tű fokán, aki pénztelen.
Minden bőség csak önmagát kerülgeti,
nem jut el sehova, haldokló paplan.
Én az Istent nézem, mert sikerült neki,
hogy mégsem szakad el a szakadatlan.
És törékeny testedet, hogy miért piheg,
miért kell vetkőztetni újra és újra.
Szívedet hallgatom, ahogy fel-alá biceg
benne a szerelem. Aztán szétfújja
minden reményét, mit elrakott a nyárra
a gondos hallgatás. Ajkát harapdálja.

4

A gondos hallgatás ajkát harapdálja,
a zaj gonoszkodó gyerek, a fülembe kap.
Most minden csönd a te hangod hiánya,
a hallgatás inog, magányok omlanak.
A szekrényből pakolj boldogságot,
nagy hátizsákkal hozz nevetést is,
stoppolunk, út most minden arcvonásod,
gödröcskéidbe bújik a szerelmes poézis.
Közös világba alszunk, elnémul
a száj, okos gazda a szó, télre raktároz.
Csak az érintés táncol még kacérul
álmában is, és az égi csillagváros.
Barna lány az alkonyat, ruhája oltalom.
Lecsorog a nap a domboldalon.

5

Lecsorog a nap a domboldalon,
két kezével réteket simogat az est.
Elcsendesül a dobogó aggodalom,
szívet foltoz a lélek, már nem ereszt.
Ha az időt megállítod, komfortos
szép életed lesz, de belehalsz.
Az élet, mondják, szebb, ha foltos
vagy szeplős, mint a gyerekarc.
Táncolnék, ha zenélnél és hívnál
táncba, vagy suttognál, az is zene.
Vastag télikabáton erős szép cipzár
a szerelmed, de húzd össze, ne
kapjon beléd mindenféle szél.
A lombhullató fa is így lett szegény.


6

A lombhullató fa is így lett szegény,
ahogy te szegénye lettél a tavasznak.
A csarnokvíz hullámzik, a szemed edény
és gyermeke vagy anyja mindenféle napnak.
Szegénységed világegyetem, és robbanó
kozmosz, ha megvallod, hogy szeretsz.
Édes, te teremtettél mindent, ami jó,
társadul engem, testet a testedhez.
Könnyű az Istennek. Ha fél, hogy elárvul,
megalkotja újra, mint régen, az otthonát.
Én hozzád hajtom fejem, a világ kitágul
két melled között, a gomblyukadon át.
Most én is nap vagyok, csillagvárosom
elindul a tejúton, mezítláb és vakon.

7

Elindul a tejúton, mezítláb és vakon,
hátha mást is talál, mint tűnődéseket.
Megakad a szeme egy régi szívrohamon.
Az Isten ha létezik, örökké halni megy.
Meztelen, kabátját az égre terítette,
utoljára rád néz még, elengedhet már.
Remegő karmester a föld, felette
a kozmosz énekel, ócska hanglemezgyár.
Hiába is biceg világon át a világ,
a megváltás szinte terrorcselekmény.
Bilincsül kattan a csuklódon glóriád.
Alkonyra gyűlik mind, aki keresztény.
Ha még egyszer születünk, utolsó legyek én.
Az Isten szerelmes, mint a kezdet kezdetén.

8

Az Isten szerelmes. Mint a kezdet kezdetén,
embert alkot porból. Vagy maga mellé istent.
Megázott gránátalmák, csónakázó remény,
semmit nem teremthetsz: alkoss meg most mindent.
És ahogy a felnőtt, ha felnőve körbenéz,
úgy kérlek én is, kicsit még maradj.
Ruhámat ellopták, létezésem pőre, és
látod, giccsem és szeretőm is te vagy.
A szerelmes Isten most zokog, mint a magány,
markában egy embernyi porral, és mesél.
Ha van még merszed – mondja – hallgatni rám,
áprilist és szép koporsót ne kérj,
bőséget annyit sem, mert mindent elveszítesz.
Igényeket teremts. Hiány mindig is lesz.


9

Igényeket teremts. Hiány mindig is lesz.
Még áldás lehet a szív, ha ektópiás.
Romlást kíván, rontást minden szintézishez,
mérlegel és tévedést kér a zsenialitás.
Még ha ajtónyitásnyi is a hűtlenségem,
hűségem az is, ami újra ajtót nyit.
Rózsafa a tüdőm, szecesszióm érdem,
lepke szerelem ez, kibontja hernyóit.
Majd szégyellem magam, ha lesz ki előtt.
Majd megbocsát, aki megbocsáthat.
Emberek jönnek, mint ékszerkereskedők,
megvásárolni, testemen át, a szádat.
Gyerek vagyok. Törődésem néha megfelez még,
és égető karamell benne a teljesség.

10

És égető karamell, benne a teljesség
nem lehet a cukor, de a kiskanál sem,
a kiskanál vízben megfojtott mesék,
sem a magadnak választott halálnem,
a kút semmiképp, ha önmagadba szállsz,
és önmagad sem, mivel sohasem alszol.
Ébren vagy és alattad horkol az ágy.
Reggelre vársz, de reszketsz a harmattól.
Karcsúságodnak te vagy szűk ruhája,
varrás és varrónő egy az egyben.
Sem szoknya, csípő, derék. Sem ezek királya.
Várod, de várhatod, hogy valaki felken.
Simogass oroszlánt, közelíts tigrishez.
Legyél szerelmes, és majd hozzáillesz.

11

Legyél szerelmes, és majd hozzáillesz
a mezőkhöz, kévékhez, de leginkább hozzám.
Fogadd el, ennyim van: gondomhoz érhetsz,
s ha ajándékom lehet, egy félig épült oltár
áll még udvaromon. Áldozni is gyógyszer.
De neked köszönöm, hogy itt vagyok.
Arcoddá szelídülök. Szemem teli koffer.
Kezünk tapogatja az alkonyatot.
És mitől erős, ha fél és felkiált, az ember?
Vagy ha gyufaszállal teremtőset játszik?
Szerelmet, ha vall, csak egy lánynak nem mer.
És hogy szárad meg újra, ha folyton bőrig ázik?
Rózsa, szalma. Legény. Keresi kedvesét,
ághoz a levél, ahogy eljön eléd.


12

Ághoz a levél, ahogy eljön eléd,
olyankor felfalják egymást a felhők.
Bűnöket számol a hóvirágra a tél.
Senki se bánja már, a tavasz eljött.
Olyankor megtisztul. Fák alatt krisztusok.
Eldobják fejszéiket a favágók.
Egy elfelejtett forrás hangosan felbugyog.
Bilincsben viszik a szelet, az útonállót.
Kihordja az erdőszélre a tavalyi avart
a törődés, homloka csillog, felnevet.
Ráncokba költözne, és mint a visszavarrt
gomb, lenne a hűségnél is hűségesebb.
Két vállam között ébredsz reggel velem,
csontos völgyeim között, remegőn, meztelen.

13

Csontos völgyeim között, remegőn, meztelen
keresgél egy tenyér, a jegyeit rajtam.
Lehetne hóhérom, lehetne. Lehetne tanítómesterem,
de lenni még több lesz: tenyerem, hatalmam.
Elengedek mindent, úgy kapaszkodom.
Számon nem kérek. Istent sem. Nem is zálog.
Nem is kérem, elég a tenyér, a hatalom.
Vas vagyok, kovács ő. És végre munkát fog.
Magamra hagynám magam, örökségül,
ha nem lennél. Templomok falán a rés.
Csak érted lehetek telhetetlen végül.
Benned aludnék, mert gondolatoddal is kevés.
Felém lépsz, nem botlasz a gyenge ághegyeken,
lépdelsz halmokon át, testemtől melegen.

14

Lépdelsz halmokon át, testemtől melegen,
és alvó kövek ébrednek, sivatagi vitorlák.
Hogy meleged meddig fűt az én testemen,
és fényed meddig a szememben, mikor lát,
eldöntöttem már. És eldőlt már más is.
Elmondtad, a tűz nem áll meg az ízületnél,
és paplanod alatt, ha szeretkeztünk vallomásig,
hogy a mezők felett végre boldogságot vettél.
A féltés csatahajói átúsznak a fák alatt.
Elrendezett varázslat a kockás abroszon.
Minden a helyén vár rád, hogy áthaladj,
vagy te vársz a mindenre. Hogy csendben átoson.
A kettő lehet egy. Vagy ölelheted eggyé még. –
Ölelés nélkül nincsenek kötött kévék.

Mesterszonett

Ölelés nélkül nincsenek kötött kévék.
Széna száll a szélben, barna hajú árva.
Nézd, épp leterítené melléd a zekéjét
a gondos hallgatás. Ajkát harapdálja.
Lecsorog a nap a domboldalon,
a lombhullató fa is így lett szegény.
Elindul a tejúton, mezítláb és vakon
az Isten. Szerelmes, mint a kezdet kezdetén.
Igényeket teremts. Hiány mindig is lesz,
és égető karamell benne a teljesség.
Legyél szerelmes, és majd hozzáillesz,
ághoz a levél, ahogy eljön eléd.
Csontos völgyeim között, remegőn, meztelen
lépdelsz halmokon át, testemtől melegen.


(2013 decembere - 2014 májusa)
A képek jegyzéke
1-5 © Felicia Simion Photography
6 © Karrah Kobus Photography

2014/04/02

Genezis



Genezis

Elalszom, és a nagy kövek
ellépnek mellőlem.
Álmodok és más álmai
elfolynak, mint a víz.
Medve dörmög kötényemben,
hegycsúcs a két vállam,
két vállam közt a szakadék
zeng, ahogy a trombiták,
és imádkozik, ahogy a
csúcsokért imádkoznak
mélyüket fájlalva a völgyek,
és a nyugtalan emberek.

Felébredek. És széttöröm
a szent szobrokat, és
mindent, mit felépítettem
álmomban, a hegyeket is.
Bár félek, hogy elűzöm
az isteneket, mégis
eldobom olajkoszorúmat.
Félek, hogy nem jönnek már
álmaimban sem vissza hozzám,
megijedt lovakon, idegenül,
ahogy az istenek járnak
emberek közé, félénken.

Így járok az utcákon nappal,
magamba kapaszkodva,
aztán az éjszaka táncolja
csendes, szép táncait éjjel.
Álmodok, istenek látogatnak,
a hegyek elfolynak, a vizek
hegyekké duzzadnak.
A völgyek mélyét fájlalom,
a sok-sok veszett imát.
És fájlalják az istenek,
hogy állandót nem alkottak.
Csupa féltékenységből.

.oOo.

2014/03/20

Költő és költészet

Amikor felkértek, hogy tartsak egy előadást irodalmi témában, kissé zavarba jöttem, hiszen húsz éves korommal valószínűleg nem vagyok sokkal műveltebb, mint jelen hallgatóságom. Be kell vallanom, mégis szemtelen voltam, amikor a verset és a költészetet választottam témául, az emberi kommunikáció nagyon ősi kifejezésformáját. Azért szemtelenség, mert a költészetben – ha úgy tetszik – nincsenek igazságok és hazugságok, csak látásmódok vannak. Húsz éves korom ellenére vagyok olyan merész, hogy a saját látásmódomról beszélek nektek.
Szeretném, ha ez az alkalom beszélgetés is lenne, mivel az irodalom párbeszéd. Platón annak idején azért kergette volna el a költőket az Államból, mert szerinte a költészet nem hasznos, mivel nem képes a párbeszédre. H beszélgetnénk, ezzel az ő bírálatát is semmissé formálhatjuk.

2014/01/09

költő tervez

Egon Schiele - Der Lyriker (A költő), olaj, vászon, 80x80,5 cm, 1911.


költő tervez

olyan olyan verset írnék egyszer
nagyobb hazugságot mint a tenger
először kezdeném a szerelemmel és
leírnám hogy csak isteni tévedés
és folytatnám hogy hit meg remény
a házfalon hagyott költemény
de lehet még lecsorgó a házfal
a szomszédban is odébb pár házzal
ahol az ördög madárként jár csak
vagy a madár se és a néma tárgyak
befontak mindent íves karjaikkal
mert az élettelen hűséges meg nem csal
meg írnék a halálról is ahogy vár
és mekkora várurat kíván egy homokvár
még a hajlamokról hogy miért szeretem
ami elpusztít és csak kicsit kegyelem
aztán folytatnám az olyan olyan verset
megírnám az eget ahogy folyton szenved
mert kemény párnája a föld és nincsen
takarója sem csak a vándor isten
és főleg magamat írnám a versbe
de zöldebb szemekkel hűtlenebb testbe
és hogy viaskodom még a nagy szerelemmel
miért ad szárnyakat ha közben meg nevel

-oOo-

örök csavargó blues


örök csavargó blues

vegyen el inkább mindent tőlem
ami árva mint én vagyok
és ne erősítse árvaságom semmi
veled ketten eldúdolgatok
és vegye el tőlem a múltat is
minden jó történetet
meg a vázákat és a bögréket
túl de túl törékenyek
nem kell nekem már szépség sem
vigye legalább a tükröt
cipelje már inkább a tenger
az aranyat és az ezüstöt
és nem kell nekem csak egy ing
latrinába a ruháimmal is
vándor csavargó szél vagyok
nem mozdulatlan piramis

és más sem vagyok csak a nyár
fázok a hosszú télben
túlélek és feléllek - mégis
a legszebb a teremtésben

én legyek neked

-oOo-

2014/01/04

tabula rasa


tabula rasa

enyhe télben a megbocsátás ha szól
a sugdosó ördögöket vállamról
mint az ócska ruhát lerázom
az istentől sem tartok nem magázom
biztosabban szólok már a csendhez
nem kuszál most semmit inkább rendez
szívet redőbe lelket hadseregbe
az ember el is alhat ha ahhoz van kedve
vagy kedve lehet lehet a szerelemhez
lehet más életében védelmező jelmez
de elsősorban ennyi: szabad szabad szabad
el meri dobni saját bőrét is ha elszakadt