The Moody Blues - Nights In White Satin

"Beauty I always missed..." - Valóban hiányzik már az olyasfajta szépség a mai könnyűzenéből, amelyet a Moody Blues Nights In White Satin c. dala képvisel. A dalt először 1967-ben jelentette meg a zenekar kislemezként, de csupán a 19. helyet szerezte meg a slágerlistán. Csak 1972-ben, miután a Hey Jude és a Layla című dalok megjelenése elfogadottá tette a három percnél hosszabb számokat is, csúszott fel a Billboard első helyére. A kompozíció Justin Hayward műve, aki a felvételen énekel és akusztikus gitáron játszik. De közreműködik a felvételen a London Festival Orchestra is.

[Olvass!] Bohumil Hrabal - Sörgyári capriccio

A capriccio olasz zenei szakszó, annyit jelent, szeszély (amúgy: "Unatkozik? Vásároljon mosómedvét!"). Csehország pedig sörgyártásban olyan, akár Japán karórákban. Ez ennyi is a huszadik századi cseh "enfant terrible", Bohumil Hrabal számára, hogy egy nagyszerű regényt kínáljon az olvasó számára. Az író mindig is vonzódott az egyszerű emberekhez, maga is dolgozott távírászként, masinisztaként és forgalmistaként; ebben a műben egy cseh kisvárosba kalauzol minket, ahol a sörgyárban dolgozó fiatalasszony, Maryska meséli el nem mindennapi módon mindennapi történetét. Felbukkan a hóbortos, kiabáló Pepin bácsi, aki sorra meséli szórakoztató történeteit, a visszafogott Francin, aki szeretné, ha felesége végre igazán nőként viselkedne.

"Ez az írásom krónika: anyámról, apámról és nagybátyámról szól. Amíg a való világban voltak, olyan erősen fogták le írógépem billentyűit, hogy nem rajzolhattam meg életük költészetének grafikonját. Ma már senki sem fogja a kezem, és én ámulattal rá-rádöbbenek, hogy nem vagyok már fiatal, s hogy a mulasztás veszélye fenyeget, mert immár egyedül én adhatok hírt a sörgyárról, arról a városkáról, ahol megállt az idő..." - írta Hrabal. Az író édesapja ugyanis sörgyári könyvelő volt, s a fiú gyerekkorában szívesen kóborolt az üzem körül.

Bohumil Hrabal műve egy kedves portré az egyszerű cseh emberről, a boldogságra törekvő kispolgárról, aki számára megállt az idő, s a felüdülést legfeljebb egy korsó sör, egy gramofonlemez és egy jó véres disznóvágás jelentheti.

A regényt természetesen Jirí Menzel vitte filmre, 1980-ban. "Hrabal [az evést] állítja középpontba (...). A Sörgyári capricció-ban (...) hosszasan taglalja a disznótort. Ő így tekintett a világra, nem egy entellektüel szemével nézte, hanem minden érzékével befogadta, ezért is szerettem őt."

Felsőörs: Itt élünk - Kelemen András

Csabai Máté interjúja a Felsőörsi Hírmondó 2012. áprilisi számában

Szobájába lépve egy öreg rádión akad meg a szemem, „még működik, de lehetne régebbi is” – mondja nevetve. Majd egy ukulelét nyom a kezembe, s nevetve meséli, hogy a hegedű egyelőre még csak dísz a szobájában. A világosbarna zongorához már gyakrabban odaül, „gyönyörű színe van” – mondom, s csak magamban teszem hozzá, hogy egy ilyen nekem is kell. De a legnagyobb megbecsülést gitárjai élvezik. Kelemen Andrással, a Csermák Antal Zeneiskola tanárával beszélgetek.

Éjsötét árnyék (Dark Shadows, 2012)

Kétszáz év utána Barnabas Collins kiszabadul végre a koporsóból, melybe az érte viszonzatlanul epekedő boszorkány záratta. 1972-ben vagyunk, s vámpírunknak először egy betonúttal és egy vörös gépkocsival gyűlik meg a baja.

Május 10-én világpremier volt a Dark Shadows, amely magyarul az esetlenül hangzó Éjsötét árnyék címet kapta. Számított valaki másra? Aligha. Újra a megszokott gárda, Tim Burton szárnyai alatt Johnny Depp és Helena Bonham Carter, rengeteg tégelynyi smink, egy gótikus kastély egy gótikus horrorvígjátékban. Nyilvánvaló, hogy az összes vámpír közül senkinek nem áll olyan jól a sápadtság, mint Johnny Deppnek, aki már a 90-es években rajongott az akkor a televízióban futó, hasonló című sorozatért. "Nagyon élénken emlékszem, amikor gyerekként a szó szoros értelmében loholtam haza az iskolából, hogy láthassam Barnabas Collinst, akit Jonathan Frid játszott" - mesélte a színész.  De vajon sikerül-e összegyúrni az 1225 epizódból egy épkézláb, kétórányi történetet?

Leonardo és a búzakalász

„A kis tudás büszkévé teszi az embereket, a nagy alázatossá. Mint ahogy az üres kalász az ég felé emeli büszke fejét, s a maggal teli lehajtja a föld, az anyja felé...” – írta Leonardo da Vinci. Nem is olyan távoli szavak – Mona Lisája még mindig mosolyog ránk, s ha egy repülőgép száll el felettünk, eszünkbe jut a reneszánsz zseni neve.

Más kor a mai… Az információ hatalom, hirdetik sokan, a tudás pedig naggyá tesz. Az ész előbb mutatkozik meg az öltözékben és az aktatáskában, mint egy-egy szóban, gesztusban, emberségben. A versenyt diplomákért és doktori címekért futják, „már mindent tudok”, mondja a ma embere. Az iskolás évek legtöbbünk számára a legszebb évek maradnak: tanulunk és tudunk, megismerünk és ismerünk. De nem a felvételi pontok vagy az érettségi százalék az, ami meghatároz. Engem az egyszerű emberek tanítottak a legtöbbre, akkor, amikor nyitott szemmel jártam a világban. „Az alázat az igazi tudás és az igaz megismerés kapuja” – vallotta Pilinszky János. De Newton is hasonlóról beszél: „Tudásunk egy csepp, amit nem tudunk, az egy egész óceán.” Nem tudjuk kiinni az egész óceánt, de nem is használna – de amit tanulunk, azt a szívünkkel tanuljuk! De minél többet tudunk, annál több kérdés merül fel bennünk, s amikor már úgy érezzük, mindet megválaszoltuk, megfogalmazódik egy új. S ekkor hajtjuk le a fejünket, mint a búzaszemekkel teli kalász, a föld felé.