De elszaladt a Vágy, kihűlt a szív lángja,
Nincs, ki vörös rózsát tűzne a hajába,
Nem hangzik csók sem, nem sóhajt vad féltés.
Hamis a bús lant már, nem visszhangzik ének,
Félve szól a csend is, suttog az éjszaka:
'Ó Napnak tündére, szerettél valaha?
Hová tűnt a pír, mely arcodon égett?'
Ezer világon át vágtattam teérted,
Mosolyod igézett, vonzott nevetésed -
Oh, Szív és Szív között az utat bejártam.
Most mégis elhagylak, nem nyújtom már kezem,
Nem csillog már szemed forrón, szerelmesen...
Máshol vár, máshol ér majd Szenvedély lángja.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése