[Olvass!] Márai Sándor - A gyertyák csonkig égnek

"Nézd, a gyertyák - csonkig égtek", mutatja beszélgetésük végén a tábornok barátjának. Henrik és Konrád kapcsolata gyermekkorukból ered. A dúsgazdag magyar gróf és a bárósított hivatalnok fia együtt nevelkedtek a tiszti iskolában, együtt váltak férfiakká. Mintegy félszázaddal később, hosszú év utáni találkozásuk alkalmával, egyikükből vádló, a másikból vádlott lesz. Az egész éjszakán át folyó beszélgetés során előkerül egy gyilkossági kísérlet régóta elfojtott  emléke, gyűlölet és megcsalás. Az új világban "el kell viselni az árulást és a hűtlenséget" - szól Henrik a sorsfordító vadászat után negyvenegy évvel, de ezt maga sem tudja feldolgozni. Egy olyan kor után, amikor még érzéssel éltek az emberek, ez az új világ kiüresedettnek tűnik. De mégis - a főhős, a katona, a rend és a racionalizmus monarciabeli letéteményese, belenyugvással veszi tudomásul, hogy legjobb barátjában is csalódnia kell. 

A regényt Márai 1942-ben, egyik legtermékenyebb évében írta. Az immár három éve dúló háború súlyosan rányomta bélyegét a műre: az író a háborút lelki és embertársi változásként érte meg: "Az én hazám egy érzés volt. Ezt az érzést megsértették. Ilyenkor elmegy az ember. A trópusra vagy messzebb. - Messzebb, hová? - kérdi hidegen a tábornok. - Az időbe." 1948-ban, többévi töprengés után Márai elhagyta az országot, majd négy évvel később a kontinenset is, és New Yorkba költözött. 1989-ben bekövetkező haláláig nem is publikálták a műveit. Az író megtiltotta egészen addig, amíg megszálló csapatok tartózkodnak az országban. „Mindig nyugatra menj. És ne feledd soha, hogy keletről jöttél” - írta egyik művében.

Az alkotás népszerűségét az olasz nyelven elkelt százezer és a német nyelven elkelt egymillió példány is mutatja. 2006-ban Jeremy Irons főszereplésével mutatták be a szerző által készített színpadi adaptációt. Az ugyanaz évben elkészült magyar filmváltozat nem adja vissza a regény bölcselkedő stílusát. A Nagy Könyv szavazótáborának is kiválasztottja lett, úgy tűnik a regény reneszánszát éli.

Újságcikkem jelent meg a Naplóban

A Napló Sétatér-programjának keretében lehetősége nyílik a vetésiseknek, hogy az télbe hajló ősz és a még őszies tél folyamán (tehát novembertől decemberig) cikkeket publikáltathassanak a Naplóban. "Leleményességük és írói kézségük segíti őket abban, hogy hétről hétre a legjobb formájukat hozzák. Céljuk, hogy elinduljanak az álmaik felé vezető úton, aminek végén akár sikeres újságírókká is válhatnak" - ezt a Réka írta még pár hete, aki alig másfél méterre ül tőlem magyarórákon.
Furcsa módon egyből kaphattam ízelítőt az újságírás rossz oldalából is. A cikkem, ami a könnyűzene énekórai oktatásáról szól, varázsütésre más címet kapott: "Modern zene..." - ami még távolról sem jelöli a könnyűzenét, annál inkább a Bartók képviselte zeneművészetet. Na, mindegy. Az érvelő szöveg legfontosabb érve szintén - mert kellett a hely a lóbetűs kiemelésre - eltűnt. Így a cikk olvasását inkább eredeti formájában ajánlom, ha már úgyis itt ül a kedves olvasóm!
A cikk szkennelt formában itt megtekinthető ("olvasd tovább").

Rockot Mozart mellé az énekórákon!

„Elvist, Metallicát és Louis Amstrongot!” Szakemberek és diákok egyaránt támogatnák, ha a klasszikusok mellé a könnyűzene előadói és szellemisége is beférkőzne a hazai énekórákra. A pedagógusok szerint hiba lenne olyan oldalról közelíteni meg a tanulókat, ahonnan elérhetetlenek. És noha Gonda János már évekkel ezelőtt kidolgozta, hogy emelhetné be a műfajt az oktatásba, mégis kevés tanár jár utána a még mindig csak magnótekercsen létező anyagnak.
De valóra válhat-e egy ilyen törekvés a Kodály-módszer szülőhazájában? A világszerte alkalmazott módszer megénekelteti az ifjúságot és hangszert ad a kezükbe. Ellenben tény, hogy a magyarok alig öt százaléka játszik hangszeren, az éneklést pedig a szombat esti X-faktor váltotta fel. És habár mi, fiatalok, ugyanúgy rajongunk a zenéért, mint más generációk ötven vagy száz évvel ezelőtt, az énekóra sokszor mégis ciki még akkor is, ha a Vetésiben a színvonalas tanórák mellett gyakoriak a zenés előadások, és működik énekkar is.
Nem lenne érdekes téma a jazz születése vagy a 60-as évek az énekórán, nem lenne könnyebb éneklésre bírni minket egy Bródy-dallal, mint a Dies irae-vel? Ha az énekkönyvek a kölykök kedvenceivel (Guns N’Roses, Sting, Santana) gazdagodnának, talán ők is jobban figyelnének a Mozartról és Schumannról szóló órákon is, és nem csupán aludnának, mint – néhány költői lelkű lánytól eltekintve – most teszik. A pop és a rock tananyaggá tétele nem tenné silányabbá az énekoktatást, viszont érdeklődésre bírná a legtöbb diákot. Arról nem is beszélve, hogy a rock és a pop (Little Richard, Beatles, Rolling Stones), hát még a jazz (Art Tatum, Miles Davis), ma már történelem – és ezáltal oktatásra szorul.

Nem azt mondom, hogy félre kell söpörni a népzenét, Bachot, Beethovent és a többi klasszikus gyönyörűséget. De nem szabad elhanyagolni a „könnyűt” sem, főleg akkor, ha már a szünetben is az szól az iskolarádióból: a zenét kell megszerettetni, és ki kell verni a gondolatot a fejekből, miszerint muzsikálni nagyon bonyolult dolog. „Az ének szebbé teszi az életet, az éneklő másokét is” – vallotta Kodály. Végső soron pedig a zeneszerető és az éneklő tizennyolc évesek jobban értékelnék a tehetséget, jobb ítélőképességgel rendelkeznének, és nem dugnának a fülükbe mindent, amit a médiaipar eléjük dob.
Érdemes lenne kipróbálni egyszer, milyen az, amikor a Led Zeppelin a házi feladat. Bár lehet, hogy a javíthatatlan diák azt is csak a szünetben másolná le.

Beatles magnótekercsekből - jó, mi?

Oscar Wilde a művészetről

A hosszútávfutó magányossága

"A futás nálunk családi hagyomány. Leggyakrabban a rendőrök elől futunk. Nehéz ezt elmagyarázni. Az ember csak azt érzi, hogy futnia kell, anélkül, hogy tudná, miért. Futni réteken, erdőkön át. És ha beérsz a célba, nincs vége. Még akkor se, ha a megkergült szurkolók rekedtre őrjöngték magukat. Ez a hosszútávfutó magányossága."

Colin (Tom Courtenay) problémás fiatal, aki épp csak elvesztette apját, és akinek anyja máris "pasasokat hoz a házba", pedig még ki sem hűlt a férje. A lázadó fiú szeretné megvalósítani saját álmait, egy szeletnyi boldogságot kíván csupán, el szeretne menekülni és megtalálni saját magát, szerelmét. Mégsem megy: egy kisebb betörés miatt javítóintézetbe kerül, ahol az intézmény jóindulatú igazgatója támogatná a fiú kivételes hosszútávfutói tehetségét. A javítóintézet képsorai közben felvillannak Colin életének korábbi emlékei: hogy halt meg édesapja, hogy ismerte meg egyetlen szerelmét, aki megértette őt, hogy leplezték le bűntettét és hogyan tartóztatták le. Majd miután a igazgató Colinra bízza, hogy nyerje meg számára az intézet presztizsét növelő futóverseny első díját, a fiúnak fontos döntést kell meghoznia.

"Az egyéni küzdelmekben hiszek" - vallotta az  Oscar-díjas rendező, Tony Richardson. A Free Cinema hullámához tartozó, a dühöngő ifjúság kultikus filmjévé váló alkotás szorosan kötődik az ekkor még csak szárnyait próbálgató beatmozgalomhoz, ahhoz a generációhoz, akik nem szeretnék egy gyárban leélni az életüket, ahol meg kell halniuk azért, hogy családjuk egy kis pótlékhoz jusson. "Mindig is el akartam menekülni" - vallja Colin Smith barátnőjének. "De ez lehetetlen."

Richardson filmje "élénk, a valóságtól átitatott, tömör és magával ragadó képi folyam" - ahogy a New York Times korabeli kritikusa, Bosley Crowther méltatta. Érdemes megnéznie azoknak, akiket nem riaszt el a fekete-fehér film és készek egy 104 perces időutazásra.

A Glasgow-i Művészeti Iskola

A művészeti iskola 1845-ben alapult Glasgow-i Állami Tervezői Iskola néven, de 1853-ban már ma is használatos nevére keresztelték át. Az épület négy hullámban épült, legutóbb 2009-ben bővítették. A nemzetközi pályázatot Steven Holl New York-i irodája és a glasgow-i JM Építészek közösen nyerték, hogy megépítsék a Phase I épületrészt.

Charles Rennie Mackintosh (1868-1928) maga is az iskola diákja volt, itt ismerte meg feleségét, Margareth-et, akivel élete végéig együtt maradt és gyakran együtt is dolgozott, és itt alapította meg A négyek csoportosulását. 29 évesen megtervezte legismertebb művét a glasgow-i Művészeti Főiskola új épülettömbjét, amelynek építészeti és művészeti jelentőségét hazájában kevesen ismerték fel. Nem volt idegen a terep számára, amikor 1895-ben megnyerte a Művészeti Iskola bővítésére vonatkozó pályázatot. Mackintosh azt vallotta, hogy az embereket nem tömegként, hanem egyéniségekként kell látni, akik nem egy épületet igényelnek lakó- vagy munkahelyül, hanem egy műalkotást. Arra törekedett, hogy az épületet az egésztõl a legkisebb részletig teljes egységben alakítsa. Az ihletet skót neveltetéséből merítette és az Art Noveauban (fr. új művészet) virágoztatta ki. Ugyanakkor új filozófia is terjedt Európában a praktikus tervezés jegyében. Ez az irányzat a történelem és a tradíció helyett a jelenre és jövőre koncentrált, elhagyva a nehéz ornamentikát (díszítőelemeket) és az örökölt stílusjegyeket. A japán tervezés ismertté és elismertté vált, és a nyugat is érdeklődéssel fordult az új hatás felé, melyet Japonisme néven emlegettek.

Berlioz - Symphonie fantastique

Nem is kellene férfinak tekinteni az ilyen embert, mégis Berlioz szenvedése lefegyverezi a hallgatót. A Fantasztikus szimfónia öt tételén keresztül a zeneszerző Harriet Smithson iránti szerelmét vallja meg forróbbnál forróbb és szenvedélyesebbnél szenvedélyesebb hangjegyekben. Az 1830-ban bemutatott mű forradalmian új volt a francia közönség számára. Nem csak azért, mert Berlioz programot mellékelt a szimfóniához, amely szerint a szerelmes nem tud szabadulni kedvesének minduntalan visszatérő alakjától, ópiumtól delejes álomba merülve azt álmodja, hogy megölte kedvesét, kivégzik és a temetésére összegyűlő boszorkányok tömegében találja magát. Azért is, mert - ahogy Leonard Bernstein elmondta - a Fantasztikus-szimfónia a zenetörténet első pszichedelikus alkotása.

"Ott folytattam, ahol Beethoven abbahagyta" - mondta Berlioz a szimfóniáról, és valóban, a programzene lehetősége már a német mester Pastorale-jában is megjelenik. A francia zeneszerző 1830-ban kezdte el írni alkotását, és december 5-én, igaz, hatalmas erőfeszítés árán, de sikerült elérnie, hogy bemutassák. Abban az évben nyerte el a Római-díjat is, bár nem a szimfóniával, hanem Sardnapal c. kantátájával. Ekkor már három éve ismerte az angol Harriet Smithsont, a Shakespeare-drámák ünnepelt színésznőjét, Hector Berlioz rajongott Opheliáját.

[Olvass!] Oscar Wilde - Dorian Gray arcképe

Dorian Gray szép és ártatlan fiatalember, aki a festőt, Basil Hallwardot is megihleti. Róla készül legszebb portréja, amely rádöbbenti Doriant saját szépségére. A fiú egyre inkább a hedonista Lord Henry befolyása alá kerül, s azt kívánja, saját maga helyett képmása öregedjen csupán. Kívánsága teljesül, s mialatt ő szabadjára engedi merész vágyait és bűnös gondolatait, az arckép tükrözi egyre romló jellemét. "Azt mondják, mindenkit elrontasz, kivel barátkozol, s mihelyt belépsz egy házba, ott azonnal gyalázatosság történik. Nem tudom, így van-e vagy sem. Hogy is tudnám? De azt beszélik rólad. Olyan dolgokat közöltek velem, melyekben lehetetlen kételkednem." Az egoista Dorian, akit megrészegít saját szépsége, gyilkosságba keveredik, romlásba taszít másokat, és bár örökifjú marad, a londoniak azt beszélik, eladta lelkét az ördögnek...

A Dorian Gray erőteljesen lírai regény, a párbeszédek központi alakja Lord Henry, az aforizmák és paradoxonok kedvelője, aki szerint a bűn nem ártalmas, a házasság hiba és vágyainknak teret kell adnunk, akármik legyenek is azok. Dorian magáévá teszi a gondolatokat, s hiába nem látszik arcán a bűn, szekere a vég felé száguld. "Jaj, a gőg és szenvedély mily szörnyű pillanatában kérhette, hogy az arcképe viselje tettei terhét, s ő megtarthassa az örök ifjúság mocsoktalan tündöklését! Minden kudarca innen származik. Bárcsak inkább minden bűne, melyet elkövetett életében, magával hozta volna biztos, gyors büntetését! A büntetés tisztít" - sóhajt a végén.

Oscar Wilde-ot összegző íróként határozhatnánk meg. Senki sem jelenítette meg a romantika jellemzőit olyan látványosan, mint ő: a Dorian Gray-ben ott van a Faust egy szelete, ott van Hoffmann transzcendens világa, a halál, a szerelem, a gótika és a hedonizmus. A mű 1890-ben került publikálásra, vele Wilde egy csapásra hírhedtté vált. A kritikusok undorodtak tőle: "Ugyan, mi haszna van a trágyadombon kapirgálni" - rikácsolta egy kritika. A Daily Chronicle szerint a regény "megfertőz majd minden fiatal elmét, aki olvassa ezt a könyvet". A homoerotikus motívumokkal pedig általában nem tudtak semmit sem kezdeni. A homoszexuális Wilde a kritikákra válaszul tizenháromról húsz fejezetre bővítette művét, és visszaszorította a "plátói szerelem" motívumait. Bár éppen elég okot ad a találgatásra az a pár darab, ami benne maradt.

Valóban: Oscar Wilde számára is arcképpé vált Dorian Gray alakja. Később elismert íróként maga is vallotta, hogy akármit megtehet, s hogy a bűn nem ártalmas, mert érdekes. Pedig a regény mutatja, hogy nem így van.

[Olvass!] Örkény István - Tóték

"Szíveskedjék terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két lába közt hátratekinteni. Köszönöm" - írja Örkény István arról, hogy mi a groteszk. Mert a Tóték című regény groteszk, nem is akármennyire. Nagyon! Nyolcvan oldalnyi. Egy háborús regény, amiben meg sem jelenik a háború, csak a hátország, annak is legeldugottabb, legcsöndesebb része, Mátraszentanna.

Mátraszentannán "egy őrnagyot vendégül látni, a háborútól függetlenül is, égbemenetel számba ment". Pedig pont ez történik Tótékkal: Gyula fiuk felettese, Varró őrnagy érkezik hozzájuk, hogy szabadságát tölthesse. A zaklatott idegállapotú őrnagy mindent a feje tetejére állít: mert egy, a plébános ágya alá kergeti Tótot, kettő, vak szerelmessé teszi a tizenhat éves Ágikát, és három..., mit is tesz Mariskával? Ővele talán semmit? Vagy mégis? Nem? Igen? Ennek utána kell olvasni...

Úgy szól a fáma, hogy Örkény elejétől a végéig megálmodta Tóték történetét („Minden balsikeremért azzal vigasztalom magam, hogy legalább álmaimban zseniális író vagyok"). Az eredetileg forgatókönyvnek szánt művet a filmgyár otrombának minősítve dobta vissza, így jelent meg a Tóték kisregény formájában 1966-ban. Az 1967-es kiadás előszavában Örkény elmondja, hogy világértelmezésében visszajutott oda, ahol 1941-ben, a Tengertánc c. elbeszéléskötet megjelenésekor megtorpant: a groteszkbe.

A Tóték - amely hamarosan színpadra is került - üstökösként robbant be a korabeli kulturális életbe. Szó szerint világsikert hozott írójának. Noha sokan számonkérték Örkényen a határozottabb állásfoglalást, mert „a világ és az emberiség még a két háború között sem csak idegroncs őrnagyokból, idióta postásokból, kényszerzubbonyba bújt professzorokból, üresfejű plébánosokból vagy meghunyászkodó kisemberekből állt”.

Latinovits Zoltán mint az őrnagy a filmben

Az abszurd megközelítés Örkény számára olyan, mint a lélegzetvétel: senki sem sértődik meg, ha fekete humorral szól a Rajk-perről, vagy rekeszizom-remegtető nyelvezettel a dél-amerikai elnökválasztásról. "Csak a gúny sért, nem a nevetés" - vallotta az író. "Nekem a háború volt életem legnagyobb, sorsdöntő élménye, és most úgy érzem, ebben a regéyben írtam meg igazán." Örkény, aki majdnem büszke volt arra, hogy nincs affinitása a történelmi témák iránt, hogy írói érdeklődése egyértelműen jelen idejű, életműve jelentős részében a második világháborút idézte fel.

A kisregény 1969-ben mozivászonra is került (Isten hozta, őrnagy úr! címmel): a főszerepben Latinovits Zoltán, mint az őrnagy, Sinkovits Imre, mint Tót, valamint Fónay Márta és Venczel Vera. Latinovits Zoltán meg is kapta a Magyar Filmszemle Díját alakításáért. "Ugyanúgy kötelező, mint az alapjául szolgáló regény. Szemet, fület, lelket gyönyörködtető alkotás" - írja egy blogger.

[Olvass!] Henry Miller - Kakasviadal

1930-ban Henry Miller Párizsba költözött, maga mögött hagyva June Smith-szel kötött viharos házasságát és elkészült regényét, az akkor még Lovely Lesbians címen futó Kakasviadalt, amihez nagy reményeket fűzött. Hasonlóan Henry Miller más regényeihez, ez is erősen önéletrajzi vonatkozású. Felesége szenvedélyes viszonyba keveredett egy titokzatos nővel, Jean Kronskival és a szerelmi hármas összeköltözött. Mindhárman szélsőséges érzelműek és idegileg labilisak voltak: a hármas festett és írt, természetesen a legújabb irányzatok hatása alatt. Ekkor születtek meg a Kakasviadal és a Ráktérítő c. regények alapjául szolgáló jegyzetek.

A Brooklyn művészvilágában játszódó történet főhőse Tony Bring, aki szenvedélyesen ragaszkodik feleségéhez, Hildredhez. De a leszbikus Ványa megjelenése után életük pokollá válik: senki nem tud megbirkózni a különleges helyzettel. A három szereplő pokoljárását Tony hosszú monológjain érzékelhetjük: bár ezek gyakran hosszadalmasak és nehézkesek. Az író próbál költői és szürrealista lenni. Ez valamikor kevésbé, valamikor nagyon jól sikerül.

Henry és June a filmvásznon

Noha a szerző ekkor már negyvenes éveit taposta, a Kakasviadal így mégis útkereső alkotásnak tekinthető. Az elbeszélői hang egyenetlen, a stílus hullámzó; marad a maró őszinteség és a személyes élmény szilánkossága. A regény elmaradhatatlan kellék a szemérmetlen szexualitás ábrázolása, amit sokáig pornográfnak minősített az amerikai kritika; ez az, amiért a 60-as évek beatnemzedéke felfedezte Millert: az érzelmeit és vágyait nyiltan vállaló írót, aki nem igazodik a társadalmi normákhoz. Nem is volt boldog családi élete: ötször nősült, magas kora miatt az utolsó felesége - egy japán nő - már a házaséletet is megtagadta tőle.

A Kakasviadal kéziratának története is viszontagságos. A kéziratot az író Párizsba indulásakor June-nál hagyta, hogy próbálja meg megjelentetni. Miller első publikált regénye a Ráktértítő lett, és a Kakasviadal feledésbe merült. A híres író már nem foglalkozott ifjúkori zsengéjével, hiszen elegendő mennyiségű regénye várt kiadásra. Így a mű csak tizenegy évvel halála után, 1991-ben jelent meg. A népszerű író 1976-ban kapott francia Becsületrendet, 1990-ben Henry és June címmel film is készült róla.

[Olvass!] Ken Kesey - Száll a kakukk fészkére

A Főnéni vasszigorral őrzi a házirendet és a napi rutint az Oregon állambeli elmegyógyintézet falain belül. (A történetet Bromden, a (látszólag) süketnéma indián törzsfőnök szájából tudhatjuk meg.) Betegei, akik embertelen elektrosokk-terápiákon, napi rendszerességű megaláztatásokon mennek keresztül, nem ellenkeznek vele. Egészen addig, amíg fel nem tűnik a nagyszájú és sokatlátott P. R. McMurphy. Mack - ahogy őt becézik - háborút hirdet az intézet szabályai - és legfőképpen a Főnéni - ellen. Szemtelen és dühítő, emberi, tele van élettel - ez minden, amire hagyatkozhat. Szenvedélyes pókeres, és nem szeret veszíteni. De tudja, hogy a Főnéni kezében rengeteg eszköz van a győzelemre.

Sokan tarják Ken Kesey-t egyregényes írónak, a Száll a kakukk fészkére valóban az egyetlen műve, ami valódi hírnévre tett szert, az USÁ-ban több mint száz kiadás ért meg. A regény 1962-ben jelent meg, s már ekkor lelkesedéssel fogadták mind az olvasók, mind a kritikusok. Kesey a regény írását megelőzőleg alkalmazott volt egy szanatóriumban, ahol szintén embertelen eszközökkel és LSD-vel kezelték a pácienseket. (Egy volt kolléganője be is perelte az írót és kiadóját, a Viking Presst, mivel egy karakterben magára ismert.) Látszólag csupán az egészségügyben alkalmazott gyógymódok elleni tiltakozás; valójában a konformizmus temetése és az individualizmus ünnpelése. A regény a modern társadalom kritikája is, ahol éppen az ember természetes szükségleteit és szabadságát hagyják ki a gépezetből. A lázadó hangnem és a társadalmi normák felrúgása népszerűvé tette a könyvet a korabeli egyetemisták körében, így vált a regény a beatnemzedék kialakulásának állomásává és tanújává. 

Az 5 Oscar-díjas filmadaptáció 1975-ben készült el, a főszerepben Jack Nicholsonnal, Milos Forman rendezésében. Kesey nagy önuralommal és jóadag büszkeséggel - soha nem nézte meg a filmet, mivel az nem Bromden nézőpontjából meséli a történetet. Egyenesen úgy érezte, hogy "lemészárolták" regényét, sőt be is perelte az alkotókat. Egy este - elmondása szerint - a tévét kapcsolgatva egy filmen állapodott meg, ami érdekesnek tűnt. Majd miután rájött, hogy ez "az" a film, csatornát váltott. Hát, ő tudja...