2017/12/07

vissza a városba

ahogy mindig markolsz valamit a zsebedben
ahogy csak egy fénylő parázs vagy a lépcsőházban
mert este van és az akácfákról lehervadt a vigyor
véresre borotválta őket az ősz
és te markolsz valamit a zsebedben

az a cigaretta amit már majdnem végigszívtál
nem gyújthatná fel a várost de ha majd tavaszodik
és virágoznak a vaskorlátok a beton rózsakertben
és megtalálod végre magad mások tekintetében
te is meggyúlsz és veled együtt minden

végül mindenre ami igaz, csak visszaemlékezhetsz
pedig remélted hogy meg vagy fel fogod találni
azt a magaslati pontot ahol nem kapaszkodsz
semmibe és már a sötétbe és a fénybe sem –
magányod hullik mert kifordultak a zsebeid

2017/10/03

elvesztett

három versemet a kórházban hagytam
és most ápolók olvassák röhögve és sírva
hogy emlékszel ez volt az a fiú aki
és hogy foga se volt semmije sem volt
aztán valaki megvéd mert ő úgy emlékszik
hogy voltak dolgok gondolatok és lények
amikről önként mondott le ez a fiú
amiket nem vesztett el azok vesztették el őt
a fekete madarak minden ősz elején
és a tél amikor avas dióbelet rág
most a fiú egy szobában gyógyul és bogoz
mindent nagyjából ami így és úgy és össze
és az elhagyott versekre próbál emlékezni
vissza és vissza és vissza és vissza
"láncokat sír a házfal tövében egy lány"
ezt ismétli magában de már nem látja
a házfalat és a lányt sem pedig szinte
szerelmes volt belé amikor megírta őt

2017/09/25

„Öngyilkos akartam lenni, papírt és tollat kaptam, és megmenekültem”

Az intenzív osztályon ébredtem, homályosan láttam, ahogy az orvosok az életemért küzdenek; egy olyan életért, amit én sem szerettem. Könyörögtem, hogy hagyjanak meghalni. A költészet mentett meg.
 
Hajnali öt óra van, épp felkel a nap, papírt és tollat fogok, és versírásba kezdek. Négy hete fekszem kórházban, és az elmúlt három hét minden egyes reggele így indult. És boldog vagyok, szeretek élni, sőt boldogabb vagyok, mint akkor, amikor ép volt a sarkam, nem volt eltörve a kezem, nem volt darabokra törve a medencém és a mostani tizenöt helyett megvolt az összes fogam. Hat métert zuhantam, és hálás vagyok, hogy élek.
Miután megírtam a verset, visszafekszem, zenét hallgatok, John Frusciante-albumot, aztán egy Fidelio-cikket olvasok: Így segít a művészet a traumákfeldolgozásában. Ez a címe. Elolvasom, persze a konkrétumokon kívül semmi újat nem mond, de megtudom belőle, hogy feldolgozatlan, terhes és fájó emlékeim a nondeklaratív memóriámba kerülnek – nos, ezt a memóriarészt kéne valahogy kiüríteni. Mint egy lavórt fürdés után.
Vissza az intenzív osztályra: miután elhatároztam, hogy semmi értelme élnem, mert egészséges fizikummal is állandó depresszióval küzdöttem, és mindennapi gondolatom volt a halál, könyörögtem az orvosoknak, hogy hagyjanak. Hagyjanak meghalni. Elmondták, hogy értékes vagyok, én azt mondtam, hogy nem, nem igaz. Hétmilliárd ember él a Földön. Ez épp elég nagy szám ahhoz, hogy elveszíthessünk belőle néhányat. Engem.
-- Mit szeretsz? – kérdezte az egyik orvos.
Azt feleltem, hogy írni. Imádok írni. Egyharmadnyi novelláskötetem vár otthon, hogy befejezzem, már felvázoltam egy regényt, és tizenkilenc-húsz éves korom körül állandóan verseket írtam, meg is jelent közülük néhány itt-ott.
-- Akkor adok neked egy tömb papírt és egy tollat, és írd le, amit érzel.
És írni kezdtem. Leírtam minden félelmemet. Hogy félek, mi van a halál után, mert nem készültem fel rá. Hogy huszonhárom évem nagyon kevés. És ami a legjobban foglalkoztatott: hogy ez a sötétség, ami nyomaszt már másfél éve, én vagyok, vagy bennem van. Tehát: lehetek-e valaha boldog. Azt írtam: „A következő életemben szívesen lennék fűszál, amely nem érez, nem gondol, nem szenved. Létezésének lényege önmaga.” Majd fél oldallal később: „Összetörtem, de még képes vagyok szép gondolatokra.” És itt a kulcs: akármilyen mélyen vagy, van még benned szép. Mert ember vagy. Szépek vagyunk. Szép lelkünk van. Mint Chopin a bánatot a szomorú keringőkben, azóta minden reggel erővé és örömmé párolom a szerencsétlenséget, ami velem történt. És élni akarok.
Napi 3-4 verset írok, hamarosan készen áll egy kötet. A művészet segít. Engem egy toll és egy papír mentett meg. És néhány műtét. És hogy végre észrevettem: az élet szép, és az enyém is az lehet.

2017/09/23

Ébressz fel

Azt hittem, hogy vége lehet. Hogy ki lehet úgyis szállni,
hogy megkezdett életem öntöm a mennyei báli
terem padlójára, mintha
történet lennék, ahol elfogyott a tinta:
a vágy, a cél, az akarat.
Köszönöm, Uram, hogy nem hagytam magamat.
Köszönöm a szeretetet, hogy kerülőúton
jutottam el hozzá, és hogy lelkem-húsom
végül egyben maradt.
Köszönöm, Uram, a madarakat,
hogy elszállnak, hogy van hova.
És legyen bármily romlott, ostoba
minden, elszállhatok majd, ha fáj és szúr és ég.
De köszönöm, hogy most maradok. A medenceműtét,
a saroktörés, tizenhat hiányzó fogam,
a nyílt törés, a zúgó fül, a kristályosan
világos igazság, hogy összetörhetek, hiába
képzeltem mást - végül nem ölt meg semmi, csak a hála,
és megszülettem rögtön újra. Uram, te vagy ebben?
Szép ez az új élet, egészen belédszerettem.
Köszönöm a szerelmeket, az apró pillanatokat,
és a nagyot, hogy kínoz, hogy várok rá, sokat.
Néha szomorú vagyok, de többnyire boldog.
Köszönöm, hogy nem engedsz a többi gondodhoz.
Köszönöm, hogy kimostad a szemem, hogy vak vagyok újra.
Az őrületet, az ugrást, hogy a durva
beton nem ölt meg... -- de ezt már mondtam.
Alszom most kicsit, mint az erő törött csontjaimban.
Ébressz, Uram, reggel, mert ébredni akarok.
Köszönöm, hogy vagyok. A fényt. Hogy még ragyog.

Ami megmaradt


Nem lettem kevesebb. Vékonyabb, talán.
Átlátok az éjjelek hideg fuvallatán.
Látom magamat is, ahogy a távolban
magokat keresek télre, és bár voltam
tehetősebb már, gazdagabb sosem.
Ágyban fekszem, és ez a kórterem
a birodalmam. Nem járhatok, nem kelhetek,
erőm van, de nincs hatalmam, úgy ismétlem a neved.
Hiányoznak más dolgok is, a sarkam, ép kezeim.
De ámulok a fák mozdulatlan léptein,
és lépnék én is úgy, hatalmasat, némán,
hallgatnám közben a csörgedező vénám.
Hogy mit üzen. Hogy semmi mást:
csörögjön vörösen, mesélje önmagát.
És néha, ha álmodok, álmom tigrisei
fent karmokkal nézik, ahogy emberi
arcukat vesztik démonaim,
menekülnek tőlem, mert életem romjain
nincs már élet, költözök.
Most a négyes kórterembe, és a tört csontok között
újra én pihegek, újra én, és bénán
bort nyitok országom gyenge maradékán.